Az elveszett tárgyak egy darabig szívesen elrejtőznek, mint a gyerekek, de aztán alig várják, hogy megtaláljuk őket. Néha csak azért bújnak el, mert játszani akarnak velünk, néha azért, mert neheztelnek ránk valamiért, csak ők tudják miért, de előbb-utóbb megbékélnek, és azt remélik, hogy újra a látókörünkbe kerülnek. Ha túlfeszítik a húrt, könnyen a talált tárgyak osztályán vagy temetőjében végezhetik, mint a professzor kalapja, amelynek végül is szerencséje volt, nem kellett örökre ott maradnia.

Az idősödő tanár a villamoson hagyta kedvenc fejfedőjét, de nem volt rest a keresésére indulni, így a talált tárgyak osztályán kötött ki, ahol nagy nehezen rátalált. – Máskor vigyázzon jobban a holmijára, ne legyen olyan, mint egy szórakozott professzor! – mondta neki kedvesen a hölgy, aki úgy őrizte a talált tárgyak seregét, mint pásztor a nyáját. – De hát én tényleg professzor vagyok – válaszolta neki a tanár –, görögöt tanítok a teológián. – Ugyan, ne vicceljen már velem! – mondta a talált tárgyak lelkiismeretes őrzője, és elnevette magát.

Régi történet, gondolta mosolyogva magában, miközben fölidézte hajdani tanára emlékét, akiről nem hitték el, hogy szórakozott professzor, pedig valóban az volt. Eszébe jutott az elveszett drahma példázata. Lám, kétezer éve is bújócskáztak a tárgyak, ki tudja már, hogy ennek a pénzdarabkának, egynek a tízből, mi oka volt elgurulni, elbújni az asszonya elől. Talán csak azt akarta tudni, hogy ő, egy drahma, mennyire számít, fontos-e, szükség van-e rá egyáltalán, vagy a másik kilenc megléte feledteti-e az egynek a hiányát.

Nos, az asszony lámpást gyújtott, kisöpörte a házát, és gondosan addig kereste, míg meg nem találta, majd meghívta a szomszédait és a barátait, hogy együtt örüljenek vele. Eszerint minden drahma fontos, minden élet számít, mert Isten országában a kevés is sok (a sok meg persze néha kevés). Jézus példázata rólunk, emberekről szól, akik olyanok vagyunk, mint a kallódó tárgyak: elveszünk, de az angyalok nagy örömére megkeres és megtalál minket az Isten.

Mennyi mindent elveszítünk az életünk során, még szerencse, hogy az Isten nem veszít el minket soha! – bölcselkedett magában. Talán így tanuljuk meg elviselni a nagyobb veszteségeinket, amelyek immár semmivel sem pótolhatók. Az időskor a veszteségek kora, de Anselm Grün szerint ha megtanuljuk az elengedés művészetét, a veszteségből még nyereség is lehet, kiváltképpen akkor, ha engedjük, hogy az Isten megkeressen és megtaláljon minket, mint a példázatbeli asszony azt az egy drahmáját.

Ha már elveszítettünk mindent, még magunkat is, véget ér majd a bújócska, gondolta némi nosztalgiával, nem kell többé elrejtőznünk sem nekünk, sem a mi kedves tárgyainknak, amelyek időnként bújócskát játszanak velünk.