Isten nincs e világ javai ellen. Nem ellenzi a szép házak építését (12), az állatszaporulatot (13), sőt az ezüstben-aranyban gazdagodást sem (13). Ezek hozzátartozhatnak az ember jólétéhez, miként a jóllakásig való étkezés (10). Mindez a birtokba veendő új föld, a „tejjel-mézzel folyó Kánaán” prófétai programja. Amit az Úr elítél, a mértéktelenség és az ebből fakadó felfuvalkodottság, a megfeledkezés Istenről. Halljuk az intést: „Emlékezz vissza az egész útra...” (2; vö. 11 és 14) Emlékező, örökségekkel átszőtt lények vagyunk. Mégis nagy kísértésünk, hogy a mindennapi kenyeret magától értődőnek tekintjük, amelyről nem kell gondolkodnunk, elég megvennünk. Ezért nem is gondolunk bele, kinek köszönhetjük. Jézus Urunk tudja, hogy kenyérrel él az ember, ezért tanít imádkozni a mindennapi kenyérért (Mt 6,11). A pusztai böjtölésekor mégis figyelmeztet: „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem mindazzal […], ami az Úr szájából származik.” (Mt 4,4) Jézus nem megalázni akar, hanem alázatra int: ember, a föld porából vétettél (1Móz 2,7). Ne feledd: e földön nemcsak állsz, hanem élsz is!

Lk 4,31–44

724. dicséret

Mózes inti az új nemzedéket: soha ne feledjék, Izráel kiválasztásának oka Isten irántuk érzett szeretete (7,7), és nem a „maguk igazsága” (5). Ezért kiválasztásuk nem lehet indok a gőgre, sokkal inkább alázatra int. Izráel nem nagyobb, nem igazabb azoknál a népeknél, amelyeknek a földjére most belép. Honfoglalásuk mögött az ott lakó népek romlottsága és Istennek az atyáknak esküvel tett ígérete áll (5). Mózes emlékezteti őket a pusztai vándorlás szüntelen lázongásaira is (7). Példaként említi szövetségszegésük legsúlyosabb formáját. Mózes még a Hóreb hegyén volt, amikor megtudta az Úrtól (12), hogy a nép imádandó borjúszobrot készített magának (17). Ezzel letértek az Isten útjáról (16), megszegték a vele kötött szövetséget. Ennek látható jeleként Mózes összetöri az Úrtól kapott kőtáblákat (17), majd bűnvalló imádsággal könyörög Istenhez övéi életben maradásáért (25–29), mert megrémült az Úr „izzó haragjától” (19). „Közbenjáróként” újra megmutatta, miként kell Isten és a nép között állva (vö. 5,5) az Áron és a nép bűne miatt keletkezett „résbe” beleállnia (vö. Ez 22,30). Magatartása mintegy előremutat az új szövetség közbenjárójára, Jézus Krisztusra, aki az egész világ bűnéért (Jn 1,29) állt bele ama „résbe”, hogy kiengesztelő életáldozatával üdvösséget szerezzen mindnyájunknak.

Lk 5,1–16

242. dicséret

Mózes visszaemlékezése nem történeti tudósítás, hanem annak kiemelése, mit tanulhat a pusztai vándorlás történetéből a fiak nemzedéke (vö. Róm 15,3). Ezért tartsák mindig szem előtt népük keménynyakúságát, Mózes értük mondott könyörgő imáját és az Úr megbocsátó szeretetét. Tanuljanak az atyák bűnéből és abból, hogy az Úr haragja megenyhül irántuk, ha bűnbánó szívvel térnek hozzá (vö. 30,1kk). Így válik lehetségessé, hogy az Úr ismét felírja a tízparancsolat Igéit, Mózes pedig ládát készíthet az új kőtábláknak (2–5). Elindulhat tehát a nép, hogy birtokba vegye az ígért földet (11). Indulás előtt azonban még felelniük kell erre a kérdésre: „Mit kíván tőled […] az Úr?” (12) A válasz: parancsolatainak megtartását, amelyeknek foglalata Isten szeretése teljes szívvel-lélekkel (12–13). Az Úrhoz való tartozásuk új, bensőséges megerősítése az a kérés, hogy „metéljék körül” a szívüket (16, vö. Jer 4,4), és ne legyenek többé keménynyakúak. Jövendőjük záloga az Úr iránti engedelmességük. Ennek a gyengébbek, árvák, özvegyek és a jövevények iránti gondoskodásban kell megmutatkoznia (18k). Ők nem tudják jogaikat érvényesíteni, ezért különös szeretettel veszi őket oltalmába az Úr. Megtisztelő, hogy mi is ennek az Úrnak a szolgálatában állhatunk!

Lk 5,17–26

204. dicséret

Mózes ismételten megerősíti a honfoglalás előtt álló nemzedékben, hogy mindazok a kötelezettségek, amelyeknek teljesítését kéri tőlük az Úr, az ő múltbeli, gondoskodó szeretetéből kapják értelmüket. Ő szabadította ki népét Egyiptomból (3–4), vezette őket a pusztában (5), óvta Mózest a lázadásoktól (6). Isten iránti engedelmességükön múlik tehát, hogy az Úr áldásaival árasztja-e el az új hazát, ad-e földjükre esőt (10–15). Ezért óvakodjanak attól, hogy elhagyják őt, és tanítsák hűségre fiaikat is (16–21)! Bár Isten szeretetből kötött velük szövetséget, mégis nekik is van felelősségük abban, hogy hűségesen teljesíti-e akaratát (2Pt 1,10). Engedelmességük az áldás, engedetlenségük az átok forrása lesz (22–28). Az áldás a jó beszéd, amely jóra fordítja az egyén és közösség életét, az átok ennek ellentéte. Mindkettő olyan erőket mozgósít, amelyek meghaladják az ember képességeit. Isten ószövetségi népének a Garizím és az Ébál hegyéről kell áldást és átkot mondania (29). Jézus Urunk tiltja az átokmondást (Mt 5,44; Róm 12,14), és egyedül az áldásmondásra hatalmaz fel minket. Ilyen „jó beszéd”, azaz áldás a megbocsátás, a másik megértése, mert hisszük: a jó szó megszelídíti a rosszat.

Lk 5,27–39

759. dicséret

Mózes ötödik könyve mindent átfogó törvény formájában foglalja egybe az Úr akaratát (vö. 4,44), azaz útmutatás kíván lenni. A törvénynek ez a tanító jellege (vö. 6,1) egybekapcsolódik az ígéret földjére való belépéssel: azzal, miként rendezkedjék be a fiak nemzedéke az Úr adta új élet lehetőségébe. Az első rendelkezés az egyetlen istentiszteleti hely kiválasztására vonatkozik. Amint az Úr kiválasztotta Izráelt a népek közül, úgy választja ki azt a helyet, ahová ,nevét" helyezi (5), ahol ő megtalálható. Isten népe természetesen tudja, Urának legbensőbb lényegét az , egeknek egei" (1Kir 8,27) sem fogadhatják be. Az istentisztelet tisztaságát szolgálja az idegen kultuszok kérlelhetetlen megsemmisítése (2—4). Szakítsanak hát az ilyen áldozati szokásokkal, és úgy mutassák be az Úrnak szánt áldozatukat a szent helyen, ahogyan ő kéri tőlük (7). Így részesülhetnek a hosszú pusztai vándorlás után Isten nyugalmában (9; vö. Zsid 4,1), és örvendezhetnek áldozatbemutatás közben az Úr színe előtt (7.12.18). Az áldozatbemutatás, az engesztelés az Isten és népe közötti nagy szakadék megszüntetése miatt szükséges. De eljön majd az idő, amikor Isten igazi imádói ,lélekben és igazságban" imádják az Atyát (Jn 4,23).

Lk 6,1–11,

449, dicséret

Az Isten imádására kiválasztott szent hely egyedülisége megköveteli, hogy az áldozati állat és az étkezésre szánt állat levágása elkülönüljön egymástól, mivel áldozatbemutatás csak a szent helyen lehetséges (13,20–22). E rendelkezés nemcsak a véres áldozat bemutatására érvényes, hanem a terményáldozatokra is (17). Így az otthoni állatvágás köznapi cselekménnyé minősül – elkülönül egymástól a szent és a hétköznapi, a kultusz és a kultúra. A vért azonban egyik esetben sem szabad megenni (16.23), hanem otthoni vágás esetén a földre, áldozatbemutatáskor az oltárra kell önteni (27). Ősi hit szerint ugyanis az ember (1Móz 4,10; Jób 16,18) és az állat lelke (23; 3Móz 17,11.14) a vérben lakozik, ezért szerezhet engesztelést az oltárra adott vér (3Móz 17,10). Ezt a rendelkezést megtartotta az első apostoli zsinat is a zsidókból és pogányokból lett keresztyének közötti asztalközösség zavartalan fenntartása érdekében (ApCsel 15,21.31), de nem mint törvényt. Nem feledték Jézus Urunk (Mt 15,11) és Pál apostol tanítását (1Kor 8,8). Más vallások követőivel találkozva ma is tiszteletben tartjuk étkezési előírásaikat, de ezeknek nincs üdvözítő erejük. Lk 6,12–19

823. dicséret

Mózes kompromisszumot nem tűrő szavai három területen is óvni kívánják a választott népet az eltévelyedéstől, a szomszédos népek bálványimádásától, attól, hogy elforduljon a törvénytől. Mit kell tenni, ha egy hamis próféta akarja a népet az Úrtól eltántorítani (1–5)? Ki kezeskedhet azért, hogy egy próféta igazat mond? A prófétai álom és a csodajel megtévesztő is lehet (3–4), amint ez az ószövetségi próféták esetében többször előfordult (vö. pl. Jer 28). Ha a tévútra édesgetés a családból, a baráti körből jön (6–11), nem lehetnek tekintettel a legszorosabb kapcsolatokra sem (7–12). De halálbüntetés jár akkor is (16), ha egy egész város elfordul Istentől (12–18). Mózes szavai mögött Isten törvényének jogos védelme áll, mégis elriaszt minket a büntetések keménysége. E törvény is alapul szolgálhatott Jézus Urunk elítéltetéséhez. A zsidó nagytanács vádja szerint Jézus megszegte a szombat törvényét (pl. Mk 3,6), félrevezette a népet (Lk 23,2), csodái ördögi eredetre vallanak (Mk 3,22). Kalásztépéskor (Mk 2,23kk) nem is a tanítványait kérik számon, hanem őt, a „családfőt” (13), aki másokat is tévútra vezet. Megváltónk igaz prófétai mivoltát maga Isten igazolta azzal, hogy feltámasztotta őt a halálból.

Lk 6,20–36

315. dicséret