Kérem, idézze fel romániai gyermekkorát!

Albinka: Tízéves koromban, 1949-ben meghalt az apám, mert nem tudta elviselni, hogy mindenét elvették a kommunisták. Anyámat elküldték Bihar megyébe tanítónőnek, így két kisebb testvéremmel a nagymamánkkal maradtunk az Arad közeli, a trianoni határ által kettévágott Nagylakon. Kuláklistára kerültünk, ezért két év múlva nem vettek fel a szlovák nemzetiségi kisebbség egyházi iskolájának hetedik osztályába. A románba felvettek, de az csak hét évfolyamos volt. Utána gimnáziumba szerettem volna menni, de oda sem kerültem be. Édesanyám elvitt még Nagyváradra is, hátha ott nem kérik a származási papírt, azonban nem jártunk sikerrel.

Péter Pál: Szerencsére időközben kötelezővé tették az érettségit Romániában, s anyám végül mehetett nyolcadikba, majd gimnáziumba is. Érettségi után szerette volna elvégezni az orvosi egyetemet, de még a felvételiig sem engedték eljutni.

Mit tett ehelyett?

Albinka: Orgonáltam, énekeltem – és férjhez mentem… A varrónőnk, Mariska néni szólt, a református szórványgyülekezetben nincs kántoruk. Tizenegy éves voltam, tudtam zongorázni, mentem. Olyan kicsi voltam még, hogy nem értem el lábammal a fújtatót. Később is jártam a református gyülekezetbe, és amikor az evangélikus kántor már Kolozsváron tanult, őt szintén helyettesítettem. Sőt, időnként a katolikus templomban is orgonáltam. Nagymamám katolikus volt, ismertem az énekeket. Édesanyám szerette a zenét, mindhárom gyermeke kifejezetten jó hallást örökölt, de hangszeren csak én játszottam. Amikor nem volt lelkészünk, Aradról jöttek alkalomszerűen szolgálók Nagylakra, köztük néhai Csiha Kálmán püspök is, férjem teológustársa és barátja. Mellette énekeltem először az orgonánál. Korábban a lelkészek énekeltek, amíg én ültem a billentyűzetnél.