Különösen sokszor halljuk azt a kritikát, hogy beszédünk egyre inkább elértéktelenedik, mert a kimondott szót nem követi tett. Ígéretek hangoznak el, akár naponta is, de aki mondja, nem hiteles személy, mert nem úgy él, ahogyan azt hirdeti. A beszédnek, a szónak erőteljes, hangsúlyos a szerepe az egyházban is, hiszen naponta hirdettetik Isten Igéje szerte az egész világon, ezért különösen fontos, ki és mit mond, és hogyan éli meg azt.

A prédikátor könyvének szerzője – heti bibliai szakaszaink sorában – a következőket írja: „Sok beszéd van, amely csak a hiábavalóságot szaporítja: mi haszna van belőle az embernek?” (Préd 6,11) Már abban a korban is szomorúan tapasztalták: emberek csak beszéltek, mondtak valamit jó hosszan, de szavaik valójában semmilyen tartalmat vagy értelmet nem hordoztak, csak mások türelmét tették próbára azzal, hogy mindazt végig kellett hallgatniuk. József Attila fogalmazza meg ezt a legérzékletesebben: „fecseg a felszín, hallgat a mély.” (A Dunánál)

Nincs mélysége a beszédnek, csak folyik a szó, de igazából nem akar semmit sem közölni, sem üzenni, sem átadni. Ez a veszély leselkedik az igehirdetésre és az igehirdetőre is, amikor nem tud túljutni az általános információkon, megragad a mindennapos ügyeknél, dolgoknál, nem érkezik el Isten Igéjének mélységéig, addig az egzisztenciális üzenetig, amely „megsebez, de meg is gyógyít, megver, de be is kötöz bennünket” (Hós 6,1).

Pünkösdkor kiáradt Isten Lelke, hogy mindenki a maga nyelvén értse Isten nagyságos dolgait. Ez azonban kötelez bennünket, hogy ebben a világban ne hiábavaló módon beszéljünk, hanem azzal a hittel hirdessük Isten Igéjét, hogy az nem tér vissza hozzá üresen, hanem véghezviszi, amit akar, eléri célját, amiért ő küldte (ld. Ézs 55,11).