A Duna két ága a kaszálónktól mintegy háromszáz méterre ért össze. Van fényképem, amint itt dolgoznak Atyuskámékkal a háború után – miközben én a nagy szarvú ökröket ügyelem.

Az aratás után „meztélláb” ballagtam a tizenhárom kereszttel megrakott szekér után a porban tíz kilométert, nehogy csak egy kéve is leessen. 1952 körül viszont megtörtént, hogy amikor a gabonáért mentünk, az Édesanyám által Atyuskámra és rám bízott, a saroglyában alvó öcsém kipottyant álmában a kocsiból a porba, mely döbbenetes látványtól mindketten megrémültünk: hátha átment rajta a szekér?

Visszafutva megtaláltam, amint békésen szundított az út porában. A kisvasút a mi szántónkon keresztül épült meg, s a terebélyes erdő engedélyezett kivágása során csak a madárfészkes fák maradtak meg. Ennek közelében nyúltak el azok a dombok közötti földek, ahol először szántottam egy-két barázdát… és idelátszik az orosz katonai tábor helye, a dunakeszi révnél lévő római őrtorony és a homokos szántónk, ahol aratás közben észrevettem a pilisi hegyek felől közeledő léggömböt, a forradalomra buzdító röpcédulákat szórta szét 1956-ban. Később a Nagy-Duna-part keresztjétől lövöldöztek az ott táborozó oroszok.

S ott voltak a mesebeli Árgyélus királyról elnevezett papi, tanítói földek, amelyektől körülbelül másfél kilométerre állították fel a szocialista magyar katonaság tizenhat légvédelmi ágyúját. Ezek minden este pásztázták a főváros feletti eget, nehogy az „imperialisták” megtámadják a fővárost…

Az öreg református temetőben áll az 1865-ben a „Duna által elragadott” harmincegy áldozat sírköve, az egyiken röviden megverselték a tragédiát. Erre robbant fel 1950 körül egy szomszéd gyerek kezében egy kézigránát, a szerencsétlen a házukig a hasára kulcsolt kézben hozta haza a beleit. Itt is megmenekülhettem, mert Édesanyám pont azon a napon nem engedett el velük játszani a temető futóárkaiba!