Különböző társadalmi problémákra néz rá a prédikátor. Az elnyomottakra, akiket kizsákmányolnak, akiknek nincsenek jogaik. Látja a könnyeiket és azt, hogy nincs vigasztalójuk. Nem a kívülálló, ténymegállapító filozófus szól itt, hanem az együttérző, szolidáris ember. Szomorúsággal tapasztalja az igazságtalanságot, a rosszat. Meghökkentő, hogy Jóbhoz hasonlóan fokozódik benne a keserűség, a részvét embertársait látva, egészen addig, amíg így kiált fel: jobb annak, aki már meghalt, annál, aki most éli át a gonoszságot! Sőt, annak a legjobb, aki meg sem született (2–3; Jób 3,1.11). E szenvedélyes kitörés után azért az élet pártján marad (9,4). Azután másokra néz: látja, hogy az egyik ember naplopó, a másik sikeres. Észreveszi azokat, akiknek szorgalmában az irigység és versengés a motiváló erő. Hajszolják magukat, hogy több legyen nekik, mint másoknak. Milyen hiábavaló szélkergetés ez is (4)! Nem csak a lustaság hiábavaló, a kegyetlen hajtás is lehet az. A rest nem dolgozik, de irigykedik a gazdagra, magát marcangolja vele (Péld 21,25), aki pedig kíméletlen robotra kényszeríti magát, stresszel, csak hogy többje legyen (5–6). Éppen úgy, mint ma.

1Pt 3,1–7

561. dicséret

Aki túlhajszolja magát, sokszor kihagyja vagy elhagyja életéből a családot. Ugyan kire hagyja a vagyonát, mi értelme lázas igyekezetének, a gyűjtésnek? „Nem jó az embernek egyedül lenni” – mondta az Úristen (1Móz 2,18). Jobban boldogul, ha van társa, ez nem csak a párkapcsolat és házasság Igéje, minden élethelyzetben, vállalkozásban, munkában, örömben és nehézségben igaz. Nagy erőt ad a házastárs, a barát, egy munkatárs jelenléte, akivel megosztható a munka terhe és a gyümölcse is. Támasz, segítség, ha ketten kerülnek bajba. Van ugyan, amit egyedül kell elszenvednünk – egyedül kell fogorvosi székbe ülni, műtőasztalra feküdni –, mégis óriási jelentősége van annak, ha tudjuk, valaki lélekben egy velünk, imádkozik értünk. Ma divatos választás a szingli életmód, az egyszemélyes vállalkozás, mások viszont nehezen találnak társat, pedig szeretnének, és elmagányosodnak. Sokszor csak a nehézségeit látjuk az emberi kapcsolatoknak, noha óriási gazdagság és nyereség! Ne gyártsunk filozófiát az egyedüllétre, hogy az azért jobb, mert nehéz alkalmazkodni, igazodni valaki máshoz! Inkább tanulgassuk egymás másságát türelemmel és szeretettel.

1Pt 3,8–17

133. zsoltár

Itt szerepel először a bölcsességirodalomra jellemző tegező forma. Ne hamarkodd el a fogadalmaidat, mert Isten látja a szívedet! Mózes törvénye szerint bűnt követ el, aki nem teljesíti az Istennek önként és szabadon tett ígéretét (5Móz 23,22–24). Aki meggondolatlanul fogadkozik az Úr előtt, amikor bajban van, azután mégsem tudja vagy akarja teljesíteni, annak értéktelen és hiábavaló a beszéde, magát bűntudattal terheli. Jobb, ha hallgatsz rá (3–4), és nem szaporítod a szót, amikor imádkozol. Jézus is figyelmeztet, hogy a mi Atyánkat nem hatja meg a hosszú imádság (Mt 6,7). Általában „a sok beszéddel együtt jár a hiábavalóság” (6). Ezt visszhangozza magyar közmondásunk: sok beszédnek sok az alja. „A sok beszédnél elkerülhetetlen a tévedés, de az eszes ember vigyáz a beszédre.” (Péld 10,19) Jakab levele szerint az, aki a beszédében nem vétkezik, tökéletes ember (Jak 3,2). A könyv fő mondanivalója ez: az istenfélelem előbbre való mindennél (6). Istenre hallgassunk, nála van az igazság, az emberi hatalmi rendszerek nem adnak biztonságot az elnyomással szemben (7–8). Aki megtanul hallgatni, és mást meghallgatni, az néha egyetlen szavával gyógyít.

1Pt 3,18–22

342. dicséret

A prédikátor megállapítja azt az igazságot, hogy az ember telhetetlen, semmilyen gazdagság nem elégíti ki, pedig semmit sem ér a vagyon dédelgetése (9). Sok haszonlesőt is vonz a gazdagság, gyakran mások élősködnek fáradozása gyümölcsén, ő meg csak nézheti (10). Bármikor el is veszhet a vagyona, tönkre is mehet, és az örökösének sem marad semmi (13). Eszünkbe juthat Jób vallomása (14), aki a veszteség súlya alatt ki tudta mondani: „Meztelenül jöttem ki anyám méhéből, meztelenül is megyek el. Az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úr neve!” (Jób 1,21; 1Tim 6,7) Ezt nem mindenki tudja kimondani. Aki gazdag, éljen jól vele, élvezze azt rövid, földi életében, mert semmit sem vihet magával (17). A prédikátor vizsgálódásai közben sokszor hangsúlyozza ezt a következtetését: akit Isten megáldott gazdagsággal és kincsekkel, örüljön annak, használja és élvezze a javait (2,24–26; 3,12–13). Ha így megelégedéssel, sőt Isten iránti hálával és jókedvűen képes élni az ő ajándékaival, az vigasztalhatja, és kissé feledteti vele a mulandóság hiábavaló érzését (19).

1Pt 4,1–11

25. zsoltár

A halandóság és a halál sötét témája tér vissza ebben a fejezetben. Hogyan is lehetne elfeledni végességünket? Mivel tudná vigasztalni magát az ember, ha nem tud a feltámadásról, csak a halottak birodalmáról, ahová bölcsek és ostobák, gazdagok és szegények egyaránt jutnak? Tapasztaljuk azt is, hogy az ember vágyai nem mindig teljesülhetnek a földön (7). De még fájdalmasabb, ha valaki mindent megnyer, amire csak vágyik, kincseket és hatalmat, Isten valamiért mégsem engedi meg, hogy élvezze azokat, és idegen kezébe jutnak. A csalódás a hiábavalóság érzését erősíti benne (1–6). Az ember azonban csak teremtmény, nem szállhat perbe Istennel. A szenvedő Jób gyötrelmében megtette ugyan (Jób 13,21–22; 31,35–37), és Jeremiás is a bűnösök szerencsés sorsán gyötrődve (Jer 12,1–4). A prédikátor nem perlekedik, csak megállapítja a tényt: Isten az erősebb, hiábavaló a vitatkozás, nem győznénk szavakkal (10–11). Ő alkotott, nevén szólított minden létezőt, ő tudja, mi a cél, mi a jó nekünk. Hiábavaló az élet, ha nem tudjuk, meddig tart? (12) Hisszük, hogy a gondviselő Isten tartja kezében a jövőt, és mi Krisztus feltámadására nézünk, és örök életet remélünk.

1Pt 4,12–19

603. dicséret

A prédikátor válaszol saját kérdésére: „Ki tudja, mi jó az embernek az életben?” (6,12) Lehangolók, sőt képtelenségnek tűnnek a bölcsességmondások, pedig halálos komolyak. A halál valósága, a gyász jobban elgondolkodtatja az embert, mint a víg lakoma. De nem a halálkultuszt hirdeti, hiszen az élet élvezetét is hangsúlyozza (1–7). Nem okos dolog visszasírni a múltat (10). Elmélkedése csúcspontja az, amire előzőleg is eljutott már: „Ami görbe, azt nem lehet kiegyenesíteni...” (1,15) Isten az alkotója mindennek. „Ki tudná kiegyenesíteni, amit ő görbévé tett?” (13) Ő ad mindent, az ember viszont nem mindent tud megváltoztatni. Próbálja, de bármilyen bámulatosan fejlődik is a tudományunk és technikánk, sok minden nincs a hatalmunkban. Képességünk és eszközeink által már feszegetjük teremtmény voltunk határait (mesterséges intelligencia). De Isten tartja hatalmában az életet, nem tudjuk kifürkészni vagy kiszámítani akaratát, ezért jobb elfogadni a jót, a rosszat is (14). Nem keserű beletörődés ez, hanem belátás és Istenre hagyatkozás. Nem elvárásaink szerint alakul a jók és a bűnösök sorsa. A bölcselkedést sem jó túlzásba vinni, de „az istenfélő minden bajból kikerül” (18).

1Pt 5

289. dicséret

Szerény és alázatos beismeréssel adja meg az alaphangot: bármennyire keres és vizsgálódik mindenhol, ő sem képes bölccsé válni (7,23–24). Ettől nem keseredik el, derűs marad, mert Isten uralkodik, ez ad biztonságot. Ő adja a hatalmat az uralkodónak, nem érdemes szembeszállni vele (2–5). Az Újszövetség is engedelmességre int a felsőbbséggel szemben (Róm 13,1–7; 1Tim 2,1–2), noha fájdalmasan tapasztaltunk gonosz, diktatórikus hatalmakat is a történelemben. Isten tudja, hogyan fogja megítélni a gonoszokat (6–8), akiket most nem mindig ér el az igazságszolgáltatás, sőt az igazak szenvednek (9–14). Isten nem siet a gonosz büntetésével. Ezzel az állításával a prédikátor vitatja kora bölcsességirodalmát, amely azt akarja hinni, hogy a jó mindig jutalmat kap, a rossz pedig bűnhődik. Lehet, hogy itt konkrét esetre utal. Sok igazságtalanság történik, látszólag jobban megy a gonoszoknak. Mindazonáltal hitvallása makacs: „De én mégis tudom, hogy az istenfélőknek lesz jó dolguk, mert félik őt.” (12) Akármelyik területen kutat, rá kell jönnie, „az ember nem képes kiismerni Isten sokféle tettét, amelyek a nap alatt történnek” (17).

2Pt 1,1–11

222. dicséret