„Akárhogyan lesz, immár kész a leltár, éltem — és ebbe más is belehalt már" — mondhatnád most is, miként húsz esztendeje a dunaföldvári református templomban, amikor az akkor száz éve született József Attila versének utolsó sorát szavaltad. Ez volt az első szereplésed a gyülekezetünkben.

Eljöttél, ahogy megígérted. Te leginkább elbeszélted, elmesélted a verseket. Elhoztad az édesanyádat, a volt feleségedet, a tehetségedet és a szívedet. Mestere voltál a szavalásnak, jó volt hallani a kissé rekedtes hangot, szinte ittuk a szavaidat, az istenes költemények a templomban talán még nagyobbat szólnak, mint másutt. „Hogyha golyóznak a gyerekek, / az isten köztük ott ténfereg. / S ha egy a szemét nagyra nyitja, / golyóját ő lyukba gurítja”. (Isten) Szinte hallani lehetett, ahogy végiggurul a golyó a templom kövén, majd egy láthatatlan kéz érintésére engedelmesen irányt változtat, és belepottyan a lyukba. Hallhattuk a Három királyokat, a gyönyörűséges Ódát, a Hazámat és még megannyi nagy verset, köztük az Altatót, amely rólad is szólt, hisz nemrég a halálos ágyadnál a fiaid elmondták neked...

Jézussal együtt te is vallottad, hogy nagyobb boldogság adni, mint kapni. Minden adventben megajándékoztál minket a versmondásoddal anélkül, hogy egy fillért is elfogadtál volna cserébe. A gyülekezet színházi nyelven szólva telt házzal várta a veled való találkozást. Aztán ennek is vége lett. Nehéz idők jöttek, fekete felhők gyülekeztek arra a tenyérnyi égboltra, amelyet magadénak mondhattál. Karóval jöttél, nem virággal, feleseltél a másvilággal, meg e világgal is, aminek persze nem lett jó vége. Kerested az igazságot, szélmalomharcot vívtál. Egy bizonyos, sokszor éltél meg nehéz időket, te is elmondhatod:

„Mióta éltem, forgószélben / próbáltam állni helyemen. / Nagy nevetség, hogy nem vétettem / többet, mint vétettek nekem!” (Íme, hát megleltem hazámat)

Szegény gazdag vagy inkább gazdag szegény voltál, mindenesetre nem gyűjtöttél magadnak kincseket, legfeljebb a szívedbe és a mennybe. Mi volt a gazdagságod? Az az öt talentum, amelyet a Gazdától kaptál és amellyel egész életedben játszottál, hiszen a játék jelentette az életedet, a színjáték, a színház. Láttunk jóságosnak és gonosznak, nagylelkűnek és fukarnak, szerethetőnek és utálatosnak, de egy bizonyos, mindig elhittük neked, hogy az vagy, akinek a szerepébe bújtál.

Mégis talán a versmondást nevezhetjük a szíved csücskének, meg Kapolcson a Művészetek Völgyét, egyik megálmodójaként és szorgos napszámosakért ott akartál végleg megpihenni. Megannyi szerepet kaptál a színháztól, a filmtől, de az élet is megajándékozott egy felejthetetlenül széppel: négy gyermek boldog édesapjává válhattál. Búcsúzóul hálát adunk érted, köszönjük, hogy voltál. Elengedünk, de nem feledünk.