Lelkipásztori családban nőtt fel. Egyértelmű volt a pályaválasztás?

Kunszentmiklóson a nagyszüleim voltak a lelkipásztorok, így kezdettől fogva benne éltem a gyülekezet mindennapjaiban. Az általános iskola idején tanítás után mindig hozzájuk mentem, nagyanyámmal tanultam, aki rendszerint a konyhai székén ült: bárki jött, elbeszélgetett vele. Nagyapám közben temetett, betegeket látogatott, ügyeket intézett; mindenkit ismert, és mindenkivel elbeszélgetett. A szüleim presbiterek voltak, édesanyámat nyugdíjas óvónőként felkérték a református óvoda elindítására és vezetésére, hogy segítse a gyülekezet legfiatalabb tagjainak betagozódását a közösségbe. Én a Baksay Sándor Református Gimnáziumba jártam. Judit néni hitoktatóm az egyik kiselőadásom után azt mondta: – Lacika, neked a teológiára kell menned!

– Négy helyre jelentkeztem, ezekből a teológiára és Nagykőrösre, tanító–hitoktató szakra vettek föl – Isten egyértelmű útmutatása volt, hogy „nem menekülhetek”. Azért döntöttem a teológia mellett, mert arra gondoltam: így minden generáció hitéletével tudok foglalkozni és szolgálni nekik, Isten dicsőségére. Harmadévesen megerősödött bennem, hogy nincs más út. Mindemellett már tizenöt éves koromtól dolgoztam, mert kellett a kiegészítés a tanulmányaim finanszírozásához. Nagy hasznát veszem ma is ennek a tapasztalatnak, tudok például járólapozni, betonozni, ha arra van szükség. Viszont mivel többet kerestem akkor diákként, mint most lelkipásztorként, nem volt könnyű a döntés. De mi ezt a szolgálatot nem a földi javak miatt végezzük. A jelenlegi kunszentmiklósi lelkész házaspár mindkét tagja és még egy fiú, aki szintén lelkész lett, ifiseim, korábban pedig anyukám óvodásai voltak. Büszke vagyok rájuk. Ők is megerősítettek abban, hogy a fiatalok közötti munkában Isten olyan talentumot adott nekem, amelyet használnom kell.

Mikor és hol kezdte el a gyülekezeti szolgálatot?

Ötödév végén elkezdtem járni Őrbottyánba Szabó Gábor Ferenc tiszteletes úr hívására gyermek-istentiszteletet tartani. Ifjúsági csoportvezető lettem ott is, hatodévesként pedig már segédlelkész voltam. A helyi szeretetotthonba, a fogyatékkal élők közé is sokat jártam. Zenéltem, gitároztam nekik. Kilenc hőnap után Tabra kerültem beosztott egyházmegyei lelkészként. Igazi mély víznek bizonyult: Nagy Csaba esperessel hét anyaegyházközséget és nyolc szórványt láttunk el. Ez hatalmas mennyiség. Hatvanezer kilométert vezettem egy évben; előfordult, hogy a karácsonyi-újévi ünnepkörben harminckét istentiszteletet tartottam tizenöt nap alatt. Két év és három hónap után eljöttem, hogy ne égjek ki.

A korom miatt hátránnyal indultam a gyülekezetvezetésben, ráadásul sok mindent újra kellett építenem: a gyülekezeti tagokat visszaszerezni, meglátogatni, az anyagi helyzetet rendbe tenni. Túlságosan fiatal voltam ehhez a hatalmas feladathoz, bár az esperes rengeteget segített. A szolgálatokra összpontosítottam, de a napi öt istentisztelet önmagában is fárasztó...

Egyszer a barátaim szóltak, hogy a Tata melletti .Szomódon lelkészt keresnek. Tetszett a kétezer lelkes sváb falu és a mintegy háromszáz tagú református gyülekezete. Az első istentisztelet után nem hivatalos szavazást tartottak: ötvenhatból harmincnyolcat én kaptam. 2011-ben költöztem Szomódra, tizenhárom éven át éltem és szolgáltam ott.