Nem rejthető el a hegyen épült város
Tágas előcsarnok, egymásba nyíló, jól kihasznált terek, puritán, fehérre meszelt falak, díszes cseresznyefa padok és burkolat, néhány ízléses terítő fogad minket. Áldásként ontják ránk a fényt az ablaküvegek felülről, a szószék mögöttiek pedig félkörívben záródva a szövetség két kőtáblájára emlékeztetnek. Kilépve égre mutató ujjként magasló tornyot találunk – ekként vezet minket körbe a Budapest-Békásmegyeri Református Egyházközség Isten csodáiból épült „családi házában” Békefi György építész, főgondnok. A gyülekezetalapító és templomtervező örömmel idézte fel a huszonöt évvel ezelőtti építkezés körülményeit, a közben átélt csodákat.
Hogyan kezdődött?
A békásmegyeri szocialista lakótelep felhúzásával a hetvenes években tudatosan gyökértelen, egymástól elidegenített közösséget akartak kialakítani, ahol mindennek volt hely, csak egy templomnak nem.
A csillaghegyi gyülekezet néhány, Békásmegyeren élő lelkes tagja mégis házi bibliaórákat kezdett el itt tartani. A helyszínek hamar szűknek bizonyultak, így az itteni óvodába, majd a közösségi házba kéredzkedtek be heti alkalmaik idejére. Az akkori vezető lelkész, Deák Zoltán minden ellenérzés nélkül támogatta maroknyi gyülekezetünk önállósodási törekvéseit. Lelkésztársa, Buday Péter a formálódó közösség lelkigondozója lett. A még ma is köztünk élő Csöpike nagytiszteletű asszonnyal együtt ők voltak az indulás motorjai.
Végül mi adta meg a kezdőlöketet a templomépítéshez?
Néhai csillaghegyi gondnokunk, Jobbágy Kálmán felállt egy presbiteri ülésen, és Haggeus próféta szavait idézte: fát kell gyűjtenünk és templomot kell építenünk, mégpedig egy hegyen, hogy az Úr gyönyörködjék benne (Hag 1,8). Mi akkor még csak egyfajta „szent megszállottságot” hallottunk ki a szavaiból, de ő isteni látástól vezérelve kezébe vette az irányítást: alapítványt és pénzalapot hozott létre, és még hegyet is keresett… Végül valóban egy építkezésből hátramaradt törmelékhegyen kaptunk helyet a templomépítésre, amelyet áldozatosan végigkísért Veres Sándor csillaghegyi gondnoktársam.
„Menjetek a hegyekbe, hordjatok fát, és építsétek fel a templomot, hogy gyönyörködjem benne, és dicsőítsenek engem! – mondja az Úr.” (Haggeus 1,8)
Mi segítette leginkább a gyülekezet épülését azokban az években, amikor még a közösségi ház adott otthont az alkalmaknak?
Még közel tíz évig a már említett közösségi ház volt az istentiszteleteink helyszíne. Ezalatt németországi testvérgyülekezetünk használt ruhákat gyűjtött a Halleluja-butik számára. Az árusítás során asszonyaink akár bizonyságot is tehettek a hitükről. Hoogstede reformátusai pályázaton nyertek számunkra tízmillió forintot is. Isten az utolsó tízmillióról szintén rajtuk keresztül gondoskodott: a német testvérgyülekezet idősei névtelenül kölcsönadták a nyugdíjmegtakarításaikat. Később, a parókia építésénél ismét önzetlenül kisegítettek bennünket. Egy elutasított tervpályázat után vázoltam fel azt a koncepciótervet, amelyet végül barátommal, Gyertyános Zoltánnal és irodájával dolgoztunk ki. Egy év leforgása alatt felépülhetett a templomunk, noha az 1999. decemberi alapkőletételnél még nem így számoltunk. 2000 karácsonyán már a templomban ünnepelhettünk a közösségi ház megkapott székein. Folyamatosan átéltük, hogy lelki otthonunk nem téglákból, hanem Isten csodáiból épülhetett fel.
A gyülekezet másik vezérigéje:
„Az én Istenem pedig be fogja tölteni minden szükségeteket az ő gazdagsága szerint dicsőséggel Krisztus Jézusban.” (Filippi 4,19)
Isten terveit még az ellenszél sem tudta meghiúsítani…
A helyi önkormányzat mindvégig ügyünk mellett állt, ők segédkeztek a három tulajdonosú közterület megszerzésében is. Ugyanakkor szervezett akciócsoportok teleplakátolták a környéket, és tüntetéseket szerveztek e beruházás és zöldterületvesztés ellen. Lakossági fórumot is hirdettek, de mi felkészültünk: Buday Péter javaslatára összeszedtük, akit csak tudtunk, és egy órával előbb érkeztünk. A teremből így teljesen kiszorultak a késve érkező importtüntetők – ki is mondták ügyünkben a végső igent. A tiltakozók közül Isten azóta sokakat a családunkba terelgetett, így például azt a fiatalasszonyt, aki miután egyszer betévedt hozzánk, nálunk Krisztusra talált, majd haláláig gyülekezetünk hűséges tagja lett.
Huszonöt éve fejezte be a templomépítést a Budapest-Békásmegyeri Református Egyházközség. Erre emlékeznek két évtizede hűségesen itt szolgáló lelkészükkel, Sipos Aba Álmossal. A harmadfélszáz férőhelyes templom előcsarnokában időszakos kiállítások formájában a fiatalabbak is megismerkedhetnek az építkezés és a közben átélt csodák történetével.