A szabadságharc utáni nemzeti fájdalmat a siralomének mélységével megéneklő hazafias versei (A gólyához; A madár, fiaihoz) miatt is zaklatta Tompa Mihályt a Bach-korszak: 1852 tavaszán házkutatást kellett átélnie; nyáron, majd 1853 elejétől hosszú heteken át vizsgálati fogságban tartották. Végül áprilisban felmentették.

E szabadulás – a Kassáról való másodszori hazatérés – lehetett ihletforrása az Itthon vagyok… című költeményének. Hanva község volt az „itthon”: 1851-től szolgált református lelkipásztorként e Sajó-parti faluban (ma hétszáz lélek lakja; Szlovákiában, a Rimaszombati járásban, a borsodi Putnoktól tizennégy kilométerre fekszik).

A vershelyzet a cím részleges ismétlése: „Itthon vagyok..! haza jöttem valahára” – a beszélő a várva-várt, megnyugtató jelen állapotot foglalja össze. Aztán idézi fel a közvetlen múltat: a megérkezést. Szemléletes képekben, távolról indít, a „háza tájáig” mind kisebb kört érint: előbb „e táj halma kéklett”; „a kinyílt völgyben” feltűnt a falucska – a látványára való ismételt utalás előkészíti e sort: „Dobogott a vándor szive hangosabban”.

E felfokozott állapotot az otthon közelének érzékelése, a hitves és a kisded újra látásának sürgető óhaja kelti. E szeretethármas szinte kizökkenti az időt – filmbe illő váltás, hogy a lírai én a falu határát még alig érte el, a szöveg szerint máris a családi körben találja magát. A zord külvilág és a békés otthon ellentétét érzékletes képek jelzik: a hozott „szomorú fagyot” oldja-szünteti a feleség ajkra forrt csókja és a házi parázs „melegítő lángja”.

A jelen rajza: idill, „a szeretetnek hiv ölében” féltranszcendens állapotú pihenés. „Mi reményem, vágyam van még a világon?” A költői kérdés csak erősíti a sorok közül sugárzó gondolat igazát: az intim életkör is nyújthat egészet. Benne az intenzív idővel: a három hónapos gyermeknek „hosszan nyugszik mindkettőnkön pillanatja”.

A jövő versfutamba kapcsolása e derűs, boldogító családi jelenetsornak, a nyugalom világának – mindenkori – veszélyeztetettségére utal: „Majd ha lelkem szomorítják ujra gondok, […] Ez a könyű (értsd: könny), ez a mosoly megvigasztal.”

Parabolikus gondolat: a lélekben őrzött boldogság tartogatandó majdani „bús napokra.” S jelzi a felvillanó felhős jövőkép („élettel és világgal meghasonlok”), hogy e megélt családi idill, a házastárs csókjával és a csecsemő nem felejthető tekintetével olyan biztos érzelmi és erőtartalék, isteni ajándék, amely minden bún, bajon képes felülemelni a halandót. Létvigaszt nyújt.

Az 1858-as kiadásban Dalok, románcok alcím alatt olvasható ez a dal műfajú költemény: egynemű, életérzéssé nőtt alapérzelmeket fejez ki, így az ember mindenkori hazatérésének szívverését. Érzékelhetők rajta ódajegyek is: a versbeszélő saját lelkének megszólítása jelentéses eleme a szövegnek, s jellemzi a fenségesség és magasztosság: „Zárd magadba, lelkem! ezt a boldogságot, / Mely ez édes szép órában rád szivárog”. E sajátsággal is összefüggően: szabadságvers ez. A felszabadultság önfeledtsége és a szeretet mélysége hatja át, így válik tágassá ez az intim életkört festő szöveg, s kelt – belső és külső értelemben is – teljességérzetet.

A bensőséges, csöndes családi tűzhelyet, hangulatos életképet rajzoló dalt egyetemessé tágítja, metaforikussá varázsolja át a szeretet szakrális hatalma. A kulcsszavak (boldogság, szeretet, hűség, szív, lélek) és az érzékletes hasonlatok („Jöttem, mint a siető hab”; „Zárd magadba, lelkem! ezt a boldogságot, […] Mint a cseppet a világnak kelyhe szokta”) felerősítik az otthon azilum, érzelmi biztonságot nyújtó menedék voltát és azt, hogy e legszűkebb hazában megélt érzelem: a végtelen szeretet. S kifejezik a meghitt pillanatok – az „édes szép óra” – megállításának, örökkévalóságának áhítását.