... vendégül lát három éhes, fáradt vándort, akik a sátra közelébe érnek (1Móz 18). Keleten ez így szokás. Ma a városi életmód, a bizalmatlanságunk vasrácsai, kaputelefonjai nem engedik meg ezt a nyitottságot nekünk. Bár ott és akkor sem volt életbiztosítás idegenek befogadása. Csaló, hazug, a hatóság által üldözött rablógyilkos is menekülhetett volna hozzá valami mesével. Ábrahám jó ember. Készségesen, bőségesen megvendégeli őket. Ketten továbbmennek, egy marad. Emberek beszélgetnek egymással, közben mégis Isten szól abban Ábrahámhoz, a kiválasztotthoz arról, mire készül. Ez az isteni sík ritkán jelenik meg a mi beszélgetésünkben.

Logikus úton nem fejthető meg a jelenet. Ki volt az a három férfi? Isten követei, maga az Úr? Utólag nevezi az író angyaloknak őket. Az egyes szám és a többes szám is cserélődik az ősi leírásban. Isten közli Ábrahámmal a tervét: Sodomának és Gomorának, a bűnös városoknak el kell pusztulniuk. Ábrahám pedig kezd alkudozni Istennel: „Vajon elpusztítod-e az igazat is a bűnössel együtt? Hátha van ötven igaz ember abban a városban?” (23b–24a)

Botránkozást okoz hívők és nem hívők körében ez a meseszerű párbeszédes történet az Úr és a hívők atyja között, mondván, úgy mutatja be őt, mintha a pogány világ egyik istene lenne, aki álruhában jön népe közé, és lehet vele alkudozni. A Mindenható világkormányzói hatalmát, mindenhatóságát, igazságosságát féltik az antropomorf ábrázolástól. A kérleléstől elgyengül, eltéríthető eredeti akaratától? Befolyásolható isten nem lehet Úr! A világ Bírájának igazságosnak kell lennie, ez a legfőbb érték! Volna az igazságosság fölött valami nagyobb? Lehet Isten könyörületességére apellálni, próbára tenni őt? És meddig?

Igen, ő megkönyörülne, ha volna már nem is ötven, hanem csak tíz igaz ember. De nincs. Kész volna bocsánatot adni. Nem az ő kegyelmén múlt. A bűnös városnak tehát pusztulnia kell. Megindító és figyelemreméltó az, hogy Ábrahám bevonódik, de nem magáért könyörög. Másokért, idegenekért, egy egész városért kér irgalmat.

Igen, álruhában jön hozzánk is néha Isten – vagy a követe. Váratlan vendégként becsönget, megszólít az utcán, üzletben, villamoson, kórházi folyosón, bárhol. Szóba elegyedik velünk. Hogyan fogadom az embert, aki mindig Isten megjelenését, Teofániát is jelenthet, hozhat? Jézus azonosul a szükségben lévővel, amikor azt mondja: „…valahányszor megtettétek ezeket akár csak eggyel is az én legkisebb testvéreim közül, velem tettétek meg.” (Mt 25,40) Minden találkozásunk, hétköznapi semmiségek az ő történetébe vonnak bele.