Tíz év körüli lehettem, amikor Atyuskámmal (nagyapámmal) fölkerekedtünk – nem először –, hogy a szekérre rakott gabonát a megyeri malomban megőröltessük. A monostori faluvégtől szinte nyílegyenesen vezetett az úgynevezett középút csaknem a megyeri malomig, ahol azonban a molnár túltelítettség okán nem tudta befogadni az őrölnivalót. Onnét aztán egy földút vitt ki a Pánczél-kanyarig, ahonnan mintegy húsz kilométerre föltűnt a tótfalui református templom meseszerű alakja.

Máig megkapó látványt jelent nekem. Akkoriban többször keletkezett bennem az az érzület, hogy nekem talán valamikor közöm lehet a faluhoz, a templomhoz. Lett is: ide férjezett nagynénémék a templom tövében laktak, s amikor náluk voltam, a gyönyörű harangszó zuhatagként omlott le az udvarba, beterítve azt és az embert egyaránt. Szinte úszott az ember lelke a harangszótengerben.

Akkoriban amíg a molnár őrölte a gabonát, ide jöttünk, hogy Atyuskám láthassa lányát, no meg egy-két pohár borra. Így azután egy idő múlva én voltam a kocsis hazafelé, miután Atyuskám elbóbiskolt a bakon. Büszkén köszöngettem a szembejövő tótfalusi gazdáknak, mert az már tisztesség volt, ha a gyerek kézbe kaphatta a gyeplőt.

A világháború elején a falu befogadott ötven lengyel menekültet, akiket a mozi helyiségében helyeztek el hetekre. Az pedig szomszédos volt édesanyám szülőházával, aki akkor – tizennyolc évesen – hetekig főzött-mosott a lengyelekre. Aztán a kétezres évek elején az akkori lengyel nagykövet asszony Szentendrén emlékezést tartott, arról is beszélve, hogy ő kislányként Monostoron töltött néhány hetet a szüleivel. Amikor elmondtam neki édesanyám szolgálatát, nem is tudott megszólalni…

Az édesanyám szülőházával szemben pékség üzemelt, gazdája anyai szülém testvére volt, aki a disznótorok alkalmával mindig elmesélte, hogyan küzdött 1916- ban ő is a Borgói-havasokban az ezeréves magyar határ védelmében az Erdélybe betörő oláhok ellen.