Minden igemagyarázatban rejlik két veszély: túl személyes vagy túl általános. Ha csak rólam vagy csak egy konkrét személyről szól, más esetleg nem veszi magára az üzenetet. Ha pedig általában mindenki az alany, olyan, mintha senki nem lenne az. Persze nyilvánvalóan nemcsak az igehirdetőn, hanem annak hallgatóján is múlik, mennyi jut el a szívéhez. Az előzőek jó kifogásul is szolgálhatnak annak, aki menekül a neki szóló üzenet elől. Mégis azt gondolom, az igehirdető felelőssége a nagyobb: ő magyarázza, hirdeti, terjeszti az Igét az Istenről mit sem tudó világban.

Nem mindegy, mi áll az igehirdetés középpontjában: a bűnbocsánat, a kegyelem, a megváltás általános fogalma vagy annak személyes elvégzője, Krisztus? Kell tanítani e fogalmak jelentéséről, de mindennek a célja csak az lehet, hogy a hívők képesek legyenek bűneiket konkrétan, személyesen megvallani neki, néven nevezve azokat. Könynyebb persze ezt általánosan megtenni, minden elkövetett hibáért vagy el nem követett mulasztásért, egyszerűen rítusokkal, betanult szöveggel pótolva a szembenézést a megnevezett, személyes bűnökkel. De ő nem ezt várja tőlünk. Ő nem általában, hanem konkrétan váltott meg bennünket, nevünkön szólított (Ézs 43,1).

Az imádságból is lehet személytelen rítus, ha csak általában mondom el. Minden imádság valakié: más imádsága nem az enyém.