A példázatokkal tanítás hagyomány volt Jézus korában. Úgy tartották, a hétköznapi élet törvényszerűségeiben tükröződnek a mélyebb összefüggések, végső igazságok is. Jézus beszédei mindig megosztották a hallgatóságot: voltak, akik értették, mások nem. Ézsaiás elhívásakor hangzik, amit Jézus idéz: „Mondd meg ennek a népnek: Hallván halljatok, de ne értsetek, látván lássatok, de ne ismerjetek!” (Ézs 6,9) Abban a korban is ez érvényesült: a „kívülállók” azért nem értik Isten dolgait, mert a pénz és a hatalom szeretete elvakítja a látásukat, csak élvezni akarják az életet, megkövéredett a szívük, sem Istent, sem embert nem ismernek. Ez pedig mindaddig így lesz, amíg meg nem térnek. De ti, a tanítványok, akik bevalljátok, hogy nem értitek az Igét, akik Jézust kérdezitek, ajándékba kapjátok a látást, a hallást és a megértést. Nektek Jézus maga magyarázza az Isten országának titkait. „Ki kétkedőn boncolja őt, annak választ nem ád, de a hívő előtt az Úr megfejti önmagát” – énekeljük. A titok ő maga, a Fiú, akit az Atya odaadott a világért, elrejtve benne mint a földbe esett magot, hogy ott elhaljon, és megújulva sok gyümölcsöt teremjen. „Akinek van füle, hallja!”

1Móz 18

128. zsoltár

Jézus képes beszédben tanít szemlélni és megérteni a folyamatokat. Isten országa, uralma még alig észrevehető módon van jelen a világban – de jelen van, és nem marad rejtve örökké. „Istenünk könyörülő irgalmáért, amellyel meglátogat minket a felkelő nap a magasságból, hogy világítson azoknak, akik sötétségben és a halál árnyékában lakoznak...” (Lk 1,78–79) Most még csak kevesen érzékelik, de egyszer mindenki számára nyilvánvaló lesz. „Aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi Krisztus Jézus napjára.” (Fil 1,6) Tevékenységét nem hagyja félbe, mert Isten „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság megismerésére” (1Tim 2,4). Olyan mértékben gyújt világosságot a szívünkben, amennyire készek vagyunk azt befogadni. „Boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra, mert ők megelégíttetnek.” (Mt 5,6) Akik pedig befogadják őt, azoknak egyre több adatik, napról napra nyiladozik a szemük, javul a hallásuk, egyre jobban értik az élet nagy példázatait. Bár üdvtervét Isten nélkülünk, sőt ellenünkre is el tudná végezni, mégis a mi közreműködésünkkel akar másokat is révbe juttatni. Keresztyénségünk nem magánügy, nem rejthetjük véka alá, mert különben hiábavaló, és elvétetik tőlünk. Lámpást adott kezünkbe az Úr!

1Móz 19

469. dicséret

Eredménycentrikus világban élünk. „Mindenki a maga szerencséjének a kovácsa.” A gazdasági fejlődés hozhatja meg a jólétet, „a cél szentesíti az eszközt”. Gyorsan lássuk az eredményt, bármi áron! Az emberiség gazdasági lába egyre nő, míg az erkölcsi megcsonkítva lóg. A hívő ember szörnyülködve látja ezt, és hasonló módon sürgeti, hogy Isten hamar lépjen közbe, lássuk már az ígéretek beteljesülését! Segítsünk-e neki, vagy karba tett kézzel várakozzunk? Jézus szerint az igazi fejlődés nem rajtunk múlik. Nem huzigálhatjuk ki a magból a termést, amíg az be nem érik. Az egészséges növekedést rajtunk kívül álló erők végzik, Isten rendelése szerint „magától terem a föld”. A mi feladatunk, hogy szórjuk a magot, a többit hagyjuk rá! A mi lábunk nyomát befújja a homok, az övéi azonban láthatók lesznek előbb-utóbb. Végső soron mind a plántálást, mind a növekedést, mind az aratást ő végzi, de nem nélkülünk. A mi részünk a felelősen végzett munka és az a feltétlen bizalom, amellyel az ember a nap végén nyugovóra tér, mert tudja, ki az, aki az eső és a napfény által a növekedést adja.

1Móz 20

73. zsoltár

Jólesne a példázatot így érteni: ahogy az elvetett mustármag – amely kezdetben apró – idővel fává terebélyesedik, úgy gyarapodik fokozatosan az Isten népe, az egyház is. Minket arra neveltek, hogy az evolúciós, mérhető fejlődésben higgyünk. Láthatunk ugyan valamit az indulásból, figyelhetjük a folyamatokat, de a végkifejletet nem ismerjük. Van is okunk kétségbeesni. Ezért Jézus a tanítványoknak mindig megmagyarázta a hasonlatok értelmét. Az Isten országáról szóló példázatokban nem a látványos növekedés a fő tényező, hanem a kezdet és a vég. Sőt, az eredmény felől mutat rá az indulásra. Ha szerény is a kezdet, az élet alapkérdéseinek végkimenetele eldőlt. Készen van üdvösségetek! Az új élet győzelmét nem lehet megállítani, a terebélyes fa dicsősége, árnyékának hűvöse már benne rejlik a magban. Az Isten országa, uralma Krisztusban, aki győzött a bűn és a halál fölött, közöttetek, bennetek van! Még nem látjátok tisztán, alig hiszitek, de aminek most még csak ígéretét hordozzátok, egy szempillantás alatt ésszel és kézzel foghatóvá válik. A köztes idő pedig kegyelmi idő, amely arra adatott, hogy bekapcsolódhassunk Isten munkájának vérkeringésébe. Amit megértettünk és megtapasztaltunk, a másoknak való szolgálatra adatott!

1Móz 21

283. dicsére

„Navigare necesse est, vivere non est necesse”: „Hajózni szükséges, élni nem szükséges”. A tanítványok sem hobbiból hajókáztak a Genezáreti-tavon, hiszen az a bárka létüket szavatolta, és közlekedési eszközül is szolgált. Ha esett, ha fújt, menni kellett. Szaktudásukkal, emberi erejükkel alkalmazkodtak is a körülményekhez. Mégis olyan vihar érte el őket, amelyen nem tudtak úrrá lenni. Kicsúszott a lábuk alól a talaj, éppen akkor, amikor Jézus is velük volt, és békésen aludt. Az a kétségbeesés és szemrehányás tört fel belőlük iránta, amellyel mi is kiáltani szoktunk, ha elveszítjük életünk biztonságot nyújtó támasztékait: „…nem törődsz azzal, hogy elveszünk?” Persze hogy félünk, amikor megrendül az egészségünk, anyagi létünk, kapcsolataink, társadalmi helyzetünk, semmivé lesznek erőfeszítéseink! Miért engedi ezt Jézus, és mitől tud ő ilyen nyugodt maradni? Miért kell mindezt átélnünk? Talán mert azt szeretné, ha mi is abba a kézbe kapaszkodnánk, amelyik őt is kiemelte a legnagyobb mélységből. Összetörhet a hajó, mégsem süllyedünk el. A felülről megtartatást, a vízen járás csodáját csak a háborgó tengeren lehet átélni, amikor már nincs mibe kapaszkodni: „… mégsem vagyok egyedül, mert az Atya velem van.” (Jn 16,32)

1Móz 22

715. dicséret

A tébolyult lelkek nem voltak kitiltva a közösségből. A súlyosabb állapotban lévők, akiket nem lehetett megfékezni, sokszor temetői sírboltokban kerestek menedéket, mintha már a halottak világához tartoznának. Kálvin szerint az ördög nemcsak kínozza az embereket e jelen életben, hanem a halálba is üldözi őket. Egy ezerszer elveszett ember, aki végzetesen eltávolodott családjától, a társadalomtól, fut össze Jézussal. Valaki, akinek az életét idegen szellemiség (légió) szállta meg, saját lényét is elutasítva vagdossa magát. Az őt fogva tartó szellemiség nem tudja elviselni Jézus közelségét, mert érzi, hogy erősebb nála. „Ne gyötörj engem!” Jézus azonban kiűzi az emberből az addig ott uralkodó gonoszt, amelyik még utolsó kívánságával is az embereknek akar ártani. Majd elűzik Jézust, ha veszélybe kerül megélhetésük! Valóban jobban féltek a környékbeliek a disznók elvesztésétől, mint amennyire örülniük kellett volna egy ember megbékélésének. „Ekkor kérlelni kezdték Jézust, hogy menjen el a határukból.” Ha Jézus világa ellentétben áll közösségi és egyéni érdekeinkkel, akkor nincs helye közöttünk. Mennyit ér ennek az embernek az élete? Mindent megér, nem kétezer disznót, hanem egy egész világot! „Menj haza a tiedhez”, mert nagyot tett veled az Úr. Immár közöd van Jézushoz, önmagadhoz, családodhoz, közösségedhez.

1Móz 23

606. dicséret

Egy tizenkét éve vérfolyásos asszony és egy tizenkét éves haldokló gyermek. Egy asszony, akinek lassan elfolyik az élete, és egy kiskamasz, aki még esélyt sem kapott rá. Egy asszony, akiben testi vagy lelki traumák okozhattak törést, olyan ,vérveszteség" érte, hogy bár minden vagyonát orvosokra költötte, egyre rosszabbul lett. Elfogyott lassan, mint a gyertyaszál, mely elhagyott, üres szobában áll. Mielőtt azonban kialudt volna benne a láng, utolsó erejével Jézus közelébe furakszik, és babonás hittel ugyan, de megérinti a ruháját. A másik eset egy magas rangú, hívő édesapáé, aki nem bírja nézni tehetetlen leánykájának haláltusáját. Jövője érdekében még arra is képes, hogy rangon aluli cselekedetre vetemedjen, és egy vándortanító lábai elé boruljon. Rabbiként tudta, ha Isten követe az az ember, képes lehet kézrátétellel gyógyítani. Jézus nem mérlegel, elfogadja a hódolatot és a vakmerő érintést is. A gyógyulásba nemcsak a belőle áradó erőt, hanem az asszony és az édesapa gyönge hitét is beszámítja. Mondj el Jézusnak magadról te is mindent, igazán! Vidd elé a halófélben lévők ügyét, mert ő tud és akar segíteni!

1 Móz 24, 1-27

774. dicséret