Két kamaszlány mellett elkocog egy magas, sportos fiatalember a falu Fő utcájának járdáján. A lányok összenéznek, felgyorsítanak, kocognak pár métert, lobog utánuk a hátközépig érő barna haj, majd egymást is megmosolyogva, pirulva lelassítanak. Rég nevettem olyan jót, mint rajtuk/velük, amikor elhajtva mellettük szemtanúja voltam a jelenetnek.

Bevásárolni indulok, odaérvén beparkol mellém két autó, nagyon ferdén. Az egyik kicsit meg van gyűrve. Gondoltam, itt most intézkedés, betétlap, talán rendőrt várnak... Bemegyek, vásárolok. Kifelé már egyértelmű, hogy más a helyzet. Néznek a motorháztető alá azzal a jellegzetes „nincs mit tenni”, csípőre tett kezes tartással. Kérdem: aksi? Igen, válaszolják, bikakábelt várnak, csak messziről hozzák. Na, mondom, akkor ne várják, nálam pont van egy, kölcsönadom.

Pár perc – kis okoskodás, melyik férfi egója engedi, hogy a másik vezényelje a műveletet, és vajon melyik is a fekete és melyik a piros kábel –, és a bajos autó alól felmordul a megnyugtató, monoton zörgés. Köszönik. Rendőrök, szóval ha legközelebb megállítanak valahol, mondjam, hogy van egy „szabadon eltávozhat” kártyám. Rávágom, hogy köszi, de nekem az már megvolt előre, mert tavaly belefutottam egy mérőbe sietve, mégsem vette a jelet a felhő. – Akkor magának jó bekötése lehet fölfelé – mondja a rendőr, mutatva a keresztes tetkójára. – Az akad – válaszolom, félig már csak magamnak, de mind nevetünk.