Két kamaszlány mellett elkocog egy magas, sportos fiatalember a falu Fő utcájának járdáján. A lányok összenéznek, felgyorsítanak, kocognak pár métert, lobog utánuk a hátközépig érő barna haj, majd egymást is megmosolyogva, pirulva lelassítanak. Rég nevettem olyan jót, mint rajtuk/velük, amikor elhajtva mellettük szemtanúja voltam a jelenetnek.

Bevásárolni indulok, odaérvén beparkol mellém két autó, nagyon ferdén. Az egyik kicsit meg van gyűrve. Gondoltam, itt most intézkedés, betétlap, talán rendőrt várnak... Bemegyek, vásárolok. Kifelé már egyértelmű, hogy más a helyzet. Néznek a motorháztető alá azzal a jellegzetes „nincs mit tenni”, csípőre tett kezes tartással. Kérdem: aksi? Igen, válaszolják, bikakábelt várnak, csak messziről hozzák. Na, mondom, akkor ne várják, nálam pont van egy, kölcsönadom.

Pár perc – kis okoskodás, melyik férfi egója engedi, hogy a másik vezényelje a műveletet, és vajon melyik is a fekete és melyik a piros kábel –, és a bajos autó alól felmordul a megnyugtató, monoton zörgés. Köszönik. Rendőrök, szóval ha legközelebb megállítanak valahol, mondjam, hogy van egy „szabadon eltávozhat” kártyám. Rávágom, hogy köszi, de nekem az már megvolt előre, mert tavaly belefutottam egy mérőbe sietve, mégsem vette a jelet a felhő. – Akkor magának jó bekötése lehet fölfelé – mondja a rendőr, mutatva a keresztes tetkójára. – Az akad – válaszolom, félig már csak magamnak, de mind nevetünk.

Emberi jelenetek, amelyekben kapcsolódtunk, mosolyogtunk.

Tanévzárón ülök. Hosszú értekezések: mindenki olyan súlyt ad magának, mintha legalábbis most venné át a Nobel-békedíjat, miközben ha jól emlékszem, ez az alkalom nem róluk szól... Mentőöv érkezik egy másfél éves képében, aki elkezd kukucskálni velem a székek közül, majd az apukájával huncutkodik. Egy falat élet, szín a sok élettelen, elméleti, nagyzoló szó, csupa főnévvé tompult ige között, amellyel mindenki az akadémiai renomé illatát igyekszik kelteni.

Nemrég egy professzor asszony feltette a kérdést, hogy az nem a bántalmazás egy formája-e, ha untatjuk egymást. De kérdezhetem úgy is: ami nem élményszerű, ami nem izgalmas, az beszélhet-e egyáltalán Istenről? Istenről, aki bárkát ácsoltatott, aki jerikói falakat döntött le, akinek kreativitásába még a kacsacsőrű emlős és a medveállatka is belefért… sőt, még én is és a megváltásom is!

Vártam ezt a nyarat, amikor a gyülekezeti termek megtelnek rendetlen, kézművesholmit széthagyó, kreatív és játékos gyerekekkel. Zsizsegéssel. Amikor a tartalomért felpuhítjuk a formákat. Az ember első a teremtésben, akiért Isten bepiszkolta a kezét. Minden másra elég volt a szó, de minket érinteni kellett. Meggyőződésem, hogy ezek a rendbontó kis jelenetek többet mutatnak meg a Teremtőből, mint az illedelmes rutin, a kimódolt rend. Az izgalmas Isten mutassa meg magát a nyárban!