Elveszett értékeink: a tisztaság
A tisztaság szó hallatán ma sokan zavarba jönnek – nem véletlenül. Hiányzik a világos útmutatás arra nézve, mit jelent valójában, és hogyan kapcsolódik a lelki integritáshoz. C. S. Lewis szerint a tisztaság „az összes keresztyén erény közül a legnépszerűtlenebb”. Pedig Szent Ágoston és Dietrich Bonhoeffer is valódi lelki erényként tekintett rá: Ágoston az elme erényének nevezte, Bonhoeffer pedig úgy fogalmazott, hogy a tisztaság lényege nem a vágyak elfojtása, hanem az élet teljes odafordulása egy cél felé. Sorozatunkban Bogárdi Szabó Istvánnal, a Károli Gáspár Református Egyetem rektorhelyettesével, egyetemi tanárral ezúttal arra keressük a választ, mit jelent a tisztaság a keresztyén hit fényében, miért vált kényelmetlen témává, és hogyan nyerhet mégis mély, életformáló jelentőséget a mai ember számára.
Napjainkban egyre ritkábban találkozunk azokkal a régen nagyra becsült erényekkel, amelyek kimondva vagy kimondatlanul sokak életének természetes részei voltak. Ezek az eltűnő vagy éppen kallódó értékek – mint a becsület, az erkölcsi tisztaság, a megbízhatóság, a mértékletesség vagy az állhatatosság – ma már mintha csak halvány emlékekként élnének tovább. Reméljük, nem vagyunk egyedül azzal a vággyal, hogy újra jelen legyenek az életünkben. Ezért a nyomukba eredtünk: először a becsület kérdését jártuk körül, most pedig az erkölcsi tisztaságról gondolkodunk. Vajon miért tűntek el ezek az erények a mindennapjainkból – és hogyan lehetne újra helyet találni nekik az életünkben?
A tisztaságról elsőként gyakran erkölcsi szabályok vagy külső megfelelés jut eszünkbe. De lehet-e ez valami egészen más? Például olyan tapasztalat, amely belülről világít meg valamit az életünkből?
Éppen emiatt érdemes folyton rákérdezni a tisztaság mélyebb értelmére. Nemcsak parancsokról vagy elvárásokról van szó, hanem belső létállapotról – amikor valaki, ha úgy tetszik, kijut a sűrű erdőből egy tisztásra. Ezt a fajta megvilágosodást Martin Heidegger például a Lichtung szóval írja le, amelyet leginkább tisztásnak fordíthatunk: ahová beárad a fény, és láthatóvá válik a valódi helyzetünk.
A hasonlat értelmében az, aki a sűrűben bolyong, tisztást keres – ahogy Kányádi Sándor szép verse mondja: fától fáig –, tenyérnyi tisztást, mert onnan már haza lehet jutni. Ez a kilépés a sűrűből nemcsak térbeli, hanem létbeli is: a dolgokra fény vetül, felismerhetővé és érthetővé válnak. Ilyen értelemben beszélhetünk a tisztaságról is nem pusztán erkölcsi kategóriaként, hanem olyan belső állapotként, amelyben megnyílik egy tér az életben – ahol igazság, világosság és szabadság van. Ahol végre nemcsak nézvén nézünk, hanem látunk is (Mt 4,12).
A tisztaság ugyanis több szabályok betartásánál, belső éberség is: kitisztult létállapot, amikor valaki – képletesen szólva – kijut a sűrű erdőből, és rálát saját életére, a valóságra. Az 51. zsoltárban jellemzi így a bűnbánó Dávid Isten ítéletét Károli fordításában: tiszta. A szó jelentése itt: átlátható, hibátlan, makulátlan – vagyis világos és igazságos. Ez is a tisztaság egy formája: amikor valami nem zavaros, hanem egyértelmű, megáll az igazság mérlegén. A modern ember sokszor nagy aggodalommal tekint a környezetsz haragot érez a világ külső romlása miatt, joggal. Jézus kemény szavai azonban ma is érvényesek: az edényeket kívül megtisztogatjátok, belül pedig rakva vagytok mindenféle gonoszsággal (Lk 11,39). Sokan testi megtisztulásként értelmezik a böjtöt is – hogy kiürüljön a szervezet, megszabaduljon a salakanyagoktól. Közben azonban éppen az erkölcsi és gondolati megtisztulás marad el, holott ezekben uralkodik a legnagyobb rendetlenség.
„...tiszta kezeket felemelve kell imádkozni” (1Tim 2,8).
A hit szemszögéből közelítve miről is beszélünk pontosan, amikor tisztaságot emlegetünk? Ez csak erkölcsi fegyelem – vagy annál jóval többről van szó?
Jóval többről. A tisztaság keresztyén értelmezése sokkal gazdagabb annál, hogysem csupán szabályokhoz vagy viselkedési elvárásokhoz köthetnénk. Három fő vonatkozását lehet kiemelni, és bár ezek valamennyire átfedik egymást, mindegyik mást mutat meg az egészből. Haladjunk sorban! Az első a tisztaság filozófiai és teológiai értelme: a teljesség, az osztatlan, keveredés nélküli lét. Az actus purus (latinul: tiszta aktus) klasszikus skolasztikus filozófiai fogalom, amelyet főként Aquinói Szent Tamás és más középkori teológusok használtak Isten létének leírására. Azt fejezi ki, hogy Isten lénye teljesen aktualizált: benne nincs semmiféle hiány, teljesítendő lehetőség vagy változás. Nem válik mássá, mert már tökéletesen az, ami (pontosabban: aki).
A második vonatkozás a rituális tisztaság, amely főként az Ószövetség világában kap hangsúlyt. A mózesi törvények részletesen szabályozták, mikor számít valaki tisztának vagy tisztátalannak – például betegség után, szertartások előtt vagy a szent helyre lépést megelőzően. Isten elé nem lehetett akárhogyan járulni. Ide utal vissza Pál apostol kifejezése is, amely szerint tiszta kezeket felemelve kell imádkozni (1Tim 2,8). Ez a tisztaság tehát nemcsak fizikai, hanem lelki készenlétet is jelentett. A harmadik a lelki-erkölcsi tisztaság, különösen a szexualitás területén.
Sokan érzik úgy, hogy jó lenne valami biztos pont az élet zűrzavarában. A tisztaság lehet ilyen tájékozódási pont, vagy már túl sok elvárás rakódott erre a szóra?
A Biblia világossá teszi: a tisztaság forrása maga Isten. János apostol leveleiben arról ír, hogy Krisztus kegyelme – az ő áldozatában megmutatkozó isteni szeretet – valóságos megtapasztalást és az üdvösség reményét kínálja az ember számára. Azt mondja: „Ezért aki így reménykedik benne” – vagyis aki hiszi, hogy Krisztus az, aki eltörli a bűnöket, megtisztít minden vétektől, és helyreállítja életünk eredeti, isteni valóságát –, „megtisztítja magát, mint ahogyan ő is tiszta” (1Jn 3,3).
A bűn semmilyen formája nem lehet tiszta sem tettekben, sem gondolatban, sem életformában. Aki a bűnt tisztának próbálja láttatni, a valóságot torzítja el. A valódi tisztaság ott ragyog fel, ahol az ember elfogadja, hogy Isten határozza meg a jó és a rossz, a világosság és a sötétség határát. Ha tehát – visszatérve a nyitóképhez – ott bolyongunk a filozófussal a sűrű erdőben, keresve, merre lehet a tisztás, ahol végre világosság árad be, ahol értelmet nyer az élet, akkor János apostol üzenete szerint van tájékozódási pont. Ez a Krisztus-követés maga.
A tiszta lélek vagy a tiszta szív kifejezéseket gyakran halljuk, mégis nehezen ragadjuk meg, mit jelentenek a mindennapi életben. Van egyáltalán olyan pont, amikor az ember azt mondhatja magáról: igen, most tiszta vagyok?
Ez találó kérdés – és roppant nehéz megválaszolni. Hiszen a tisztaság nem olyan állapot, amelyet egyszer elérünk, kipipálunk, aztán megyünk tovább. Sokkal inkább lelki irányultság, sajátos érzékenység – sőt, őszinteség önmagunkhoz és Istenhez. A magyar nyelvben is több féle formában használjuk: tiszta, tisztáz, tisztul – ezek nem pusztán szófaji különbségek vagy stilisztikai árnyalatok, komoly lelki tartalom húzódik meg mögöttük. Az Újszövetség egyik központi kifejezése például a tiszta szív, de talán még beszédesebb a tiszta lelkiismeret. Pál apostol a római levél elején arról ír, hogy az ember azért nem mentegetheti magát tudatlansággal, mert még a pogányok is, akik nem kaptak tételes ószövetségi törvényt, képesek különbséget tenni jó és rossz között.
Miért? Mert – mondja Pál – „a törvény cselekedete a szívükbe van írva” (Róm 2,15), ezért a lelkiismeretük hol vádolja, hol felmenti őket. A lelkiismeret nagy úr. Lehet altatni, bódítani, de előbb-utóbb eljön a pillanat, amikor megszólal, és megrázkódtat bennünket. Amikor befelé haladunk a bűnbe, jelez – talán halk figyelmeztetéssel. De ha már megtettük, nem hagy nyugodni. Gondoljunk Arany János megrázó versére: a férjgyilkos Ágnes asszony „fehér leplét, véres leplét” mossa. Ez a lelkiismeret képe.
A mi korunkat megfertőzött lelkiismeretek, felborult értékrendek, szétzilált emberi kapcsolatok jellemzik. Itt van például a házasság kérdése. Isten ennek védelmében tiltó parancsot adott (2Móz 20,14). Ez nem önkényes korlátozás, inkább figyelmeztetés. Olyan, mint mocsaras terület szélén a tábla: „Ne menj tovább, elmerülsz!” Vagy a nagyfeszültségű vezetéken a felirat: „Érintése életveszélyes.” Mégis, az ember újra meg újra átlépi ezeket a határokat. Miért? Mert nem hiszi el, hogy Isten tiltása mögött szeretet és oltalom áll. Hogy a korlátozás nem öncélú, hanem védőkeret. Pedig a házasság Isten teremtési rendjének része.
Férfinak és nőnek alkotta az embert, kizárólagos, egymásnak teljesen átadott életközösségre hívta el őket. Ez az egység magában foglalja az asztal- és ágyközösséget, a vagyonközösséget és a gyermekekért viselt közös felelősséget, de ide tartozik a rokonságba való beágyazottság is – vagyis az egész életre szóló kapcsolatrendszer.
Ez a rend nem elnyomás, hanem rendeltetés – olyan keret, amelyben a kapcsolat tiszta, építő és megtartó lehet. Amikor azonban valaki ki akar törni ebből az egységből, vagy kívülről be akar törni ebbe a kapcsolatba, szinte azonnal megjelenik a tisztátalanság. Mert ami a teremtés rendjében tiszta és építő, az a rend megbontásával széthullik. És maga után vonja a zavarodottságot, a sebeket, a bizalomvesztést.
Meglepi, ha azt mondom: a tisztaság nem mindig békés vagy szelíd élmény? Hogy néha épp fájdalmon keresztül lesz valaki tiszta?
Igen, valóban van ilyen oldala. Madách Az ember tragédiája című művében, a párizsi színben így fogalmaz: „Ha forr az érc, a rossz salak kihull, / De a nemesb rész tisztán megmarad.” A próféták is gyakran élnek ezzel a képpel. Isten sokszor ítélettel, próbákkal, drámákkal, sőt összetöretéssel tisztít meg bennünket. Ezt kimondani sem szeretjük, nemhogy elfogadni. Inkább olyan Istent képzelünk magunknak, aki csak dédelget és kímél. Miközben belül tele vagyunk fertővel, úgy teszünk, mintha minden rendben volna – de Isten nem néz félre. Nem csak egyénenként, közösségileg is át kell mennünk ezeken a tisztítópróbákon.
Az egyház életében is eljön az idő újra és újra, legyen az üldözés, belső válság vagy erkölcsi csőd, amikor a felszínre vetődnek a mélyebb rétegek. Ilyenkor válik láthatóvá, ki mire épít. Mert minden megpróbáltatik, és ami értéktelen, az megég (1Kor 3,13). A tisztaságnak azonban van békésebb képe is: amikor valamit szétválogatnak. Elválasztják a tisztát a szennyezettől, a jót a rossztól. Jézus így fogalmaz: „Boldogok a tiszta szívűek...” (Mt 5,8) Ennek az eredeti jelentése az – ha bonyolultabban akarnánk visszaadni –, hogy boldogok, akiknek a szívéből Isten kivette a rosszat; akiknek a szíve nem vegyül a hamissággal. A tisztaság itt egyneműség, világosság, keveredésnélküliség.
Mi tart vissza bennünket attól, hogy valóban szembenézzünk önmagunkkal és elinduljunk a megtisztulás felé?
Ez a nehezebb út. Jézus szavai szerint látványosabb megmosni a kezet, kifényesíteni az edényt, külső rendet tartani. De a próféta így szól: „Szíveteket szaggassátok meg, ne a ruhátokat…” (Jóel 2,13) Ennek első lépése az, hogy belátjuk: nem véletlen és nem puszta balsors, hogy az életünk összezavarodott. A bűnt – képletesen szólva – az ember csak a saját húsából tudja kitépni. Nem lehet csak úgy lesöpörni, kimagyarázni. Ezért a bűnbánat nem üres forma, hanem belső, fájdalmas, de gyógyító mozdulat. És ehhez bátorság kell. Már ahhoz is, hogy meghalljam ezt a szót: bűnbánat. Nem szeretjük. Sose szerettük. Tüskés szó. Sebző. De még nagyobb bátorság kell ahhoz, hogy amikor a szívem már megrendült, amikor már ott állok a küszöbön – ne hátráljak meg. Mert ilyenkor – tudjuk – jön a súgás: „Nem olyan komoly.” „Elmúlik.” „Véletlen volt.” „Mindenki ezt csinálja.” A kísértő mindig le akar beszélni a bűnbánatról. Mert tudja: ha kilépek a tisztásra, ha kimondom, hogy szükségem van megtisztulásra – onnan már Isten jön elém.
Valóban, az egész életnek Istennel van dolga. Ez a végső horizont, amelyen a tisztaság utáni vágyunk is mozog. Nem azért akarok tiszta lenni, mert kényelmetlen piszkosnak lenni, mert bűzlik a ruhám – vagy mert bűzlik az életem a sok hazugságtól. Hanem azért, mert Isten tiszta. És tisztátalanul nem jutok el az életem igazi forrásához, aki maga a világosság, teljes szentség, tisztaság. Jézus azt mondja a tanítványainak: „Ti már tiszták vagytok.” (Jn 15,3) Ez jelzi a gondolati tisztaságot is, de még inkább annak a közösségnek az állapotát, amelyben az ember már megnyerte Isten megtisztító szeretetét. Ez a gyülekezet, az egyház – az a hely, ahol a megtisztulás lehetősége valóságos.
És ha már ide beléptünk (kiértünk a tisztásra!), és valóban vágyunk a tisztaságra, akkor el kell mennünk az áldott orvoshoz. Egyetemistaként láttam először az első Rambo-filmet. Megdöbbentett az a jelenet, amikor Rambo megsebesül, alkoholt önt a sebébe, majd bevarrja magát – önerőből. De mi nem vagyunk Rambók. Nem elég az akaraterőnk. Gyógyulásra szorulunk – és Isten kész gyógyítani. Az egyháznak pedig – még ha ma ezt sokan megvetik vagy gúnyolják is – bátor hittel kell hirdetnie: a gyógyulás Istennél van, a tisztulás is, és ő kész fogadni minket! Mert lehetséges a megtisztulás. Lehetséges az új élet. Kérjük el azt a szabadságot Istentől, hogy tisztán lássunk! Hogy ne bolyongjunk örökké a sűrű erdőben, ahol magunk próbálunk utat vágni – miközben a fák között ott van a tisztás. És oda vezet az út, ha nem félünk elindulni.
PAUL WASHER AMERIKAI LELKÉSZ A TISZTASÁGRÓL
A tisztaság nem csupán elvárás vagy szabály – sokkal inkább egy meghívás arra, hogy úgy éljünk, ahogyan Isten eredetileg elgondolta számunkra: szabadon, önmagunkat és másokat tisztelve. A tisztaság nem a vágyak tagadása, hanem azok helyes mederbe terelése. Ez azonban egyre nehezebb feladat.
A túlszexualizált kultúrában a keresztyének rengeteg irányból szembesülnek kísértéssel ezen a területen – legyen szó tévéműsorokról, a közösségi médiáról vagy épp a reklámokról. Ezt a valóságot nem tudjuk kikerülni vagy elmenekülni előle: meg kell tanulnunk szembenézni vele. Isten adta a férfiaknak és a nőknek a szexuális vágyat, az ő rendje szerint ennek beteljesedésének helye kizárólag a házasság szövetsége. A bűnbeesés azonban ezt az isteni ajándékot eltorzította, és önző vággyá alakította át. Ez a torzulás sajnos már nemcsak a társadalmat, hanem az egyházat is elérte. Gyülekezeteket mérgez meg, és nem egy hívőt sodor a bűn rabságába.
A vágy kontroll nélkül tönkretehet házasságokat, szolgálatokat, egész közösségeket. Az Isten és mások iránti valódi szeretet szexuális tisztasághoz vezet. A tisztátalanság ezzel szemben az egyik legerőteljesebb jele annak, hogy nincs bennünk szeretet: sem Isten iránt, sem mások iránt. Ehelyett önimádatról tanúskodik. A szexuális bűn ennek megnyilvánulása Istennel és embertársainkkal szemben.