Milyen út vezetett a fotózáshoz?

Erdőszentgyörgyön születtem, itt ismerkedtem meg a fényképezéssel, a nagyszüleim pincéjében alakítottam ki az első sötétkamrámat. Az egyházzal is ott kerültem közelebbi kapcsolatba. Az első, hivatalosnak nevezhető templomfotómat is itt készítettem, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület pályázatára küldtem be néhány képet 1996-ban, az egyiket díjazták, hármat dicséretben részesítettek.

Azóta több mint ezerötszáz erdélyi templomot fényképezett le. Miért nem virágokat vagy madarakat kezdett el megörökíteni?

Nehéz megfogalmazni, valószínűleg a mulandóság is közrejátszott. Még a gimnáziumi évek elején részt vettem egy dél-erdélyi körúton, akkor szembesültem azzal, hogy itt, Maros és Hargita megyében el vagyunk kényeztetve a több száz vagy ezer fős gyülekezetek viszonylag jó állapotú épületeivel, míg délen egy-három fős gyülekezeteket, beomló tetejű, rogyadozó falú templomokat láttam.

Mivel rajzolni nem sohasem tudtam, a téma bemutatásának lehetőségét egyedül a fényképezés jelentette.

Miért érezte úgy, hogy meg kell mutatnia másoknak is ezeket az épületeket?

Magyari Lajos Csoma Sándor naplója című művéből idézett verssorral tudok felelni: „Az utat én akartam, mert engem akart az út.” Mindig is tetszettek a templomok, lenyűgözött a monumentalitásuk. Mindenképp kapcsolatot jelentenek Istennel és a múlttal. Először még nem is tudatosan, később viszont már úgy jártam az Erdővidéket meg a Kis-Küküllő völgyét, hogy a legkisebbtől a legnagyobbig mindet lefotózzam. Sokszor olyanokat is, amelyek már nem a mi felekezetünkhöz tartoznak, vagy már csak romokban léteznek. Most úgy érzem, ezek dokumentálásában találtam meg a nekem kirendelt utat. Az első kötetet 2008-ban adtuk ki, ezt azóta huszonnégy másik követte, több album már a második kiadást is megérte. Külön kiadványokban mutatjuk be az Erdélyi Református Egyházkerület tizenöt, valamint a Királyhágómelléki Református Egyházkerület öt egyházmegyéjének templomait, mindegyikről egy-egy rövid leírás és több fénykép, köztük légifotók is szerepelnek. Úgy látom, ez utóbbi jelenti a munkám legnagyobb értékét.

Miért gondolja így?

Mert a levegőből készített fotók legnagyobb hozománya az, hogy olyan szögből mutatják meg a templomokat, ahogy az emberek túlnyomó többsége sohasem láthatja. Kezdetben próbálkoztam azzal, hogy léggömbbel küldjem fel a fényképezőgépet, aztán volt néhány siklórepülős kísérlet is, de végül a repülőgép mellett döntöttünk. Bár az elmúlt években én is elkezdtem drónnal fényképezni, de a kisrepülő még most is jobb választás, ha nem csak egy templomot kell egy út alatt dokumentálni. A Székelyföldön több repülőtér is akad, ahol lehet gépet bérelni, pilótával együtt. Bár már több mint egy évtizede művelem ezt, édesanyám még mindig elmond egy imát, amikor felszállok, és fel kell hívnom őt, miután földet értünk. Több tucatnyi repült óra van mögöttem, természetesen előfordult, hogy halálfélelmet éltem át, adódtak műszaki és más jellegű gondok, de Isten eddig mindig megóvott.

Mi volt a legmegrendítőbb élménye a fotózások alatt?

Nemrég halt meg a bánsági Klopódia falu utolsó magyarja. Még ő mutatta meg nekem a templomukat néhány évvel ezelőtt. Bent, a kissé romos épületben, az úrasztala melletti padon egy imádkozó sáskát találtunk. A bácsi ránézett és azt mondta: „Hát igen. Lassan már csak ő jár ide imádkozni.” Igaza lett. De nagy élmény volt Konstanca mellett egy kis kápolnában Parajdról származó énekeskönyvet találni, benne gyöngybetűkkel felírva, kinek a tulajdona. Talán e két esemény, talán az, hogy az évek folyamán rengeteg templomot fényképeztem – elsősorban, de nem kizárólag reformátusokat – megérlelte bennem a gondolatot: össze kellene gyűjtenem Erdély valamennyi református templomát, bemutatnom a jelennek, megőriznem a jövő számára.