Néhány napja délidőben az egyik autópálya benzinkútjánál álltam meg egy kávéra. A pihenőben csak egyetlen autó volt, egy öttagú családé, éppen akkor szálltak ki, amikor én megérkeztem. Az autójuk hátulja tele volt pakolva a nyaraláshoz szükséges kellékekkel. Én értem előbb a pulthoz fizetni, ők mögém álltak be, miközben a legkisebb, egy hároméves forma kislány elkezdett visítani, hogy engedjék el, a középső, ötévesnek látszó fiúcska elmélyülten pakolgatott az alacsony polcokon, a kamaszfiú beült a sarokba, és a telefonját nyomkodta.

A szülők között érződött az elfojtott feszültség, amely akkor robbant ki, amikor az ötéves a földhöz vágott egy szénsavas üdítőt, amely elkezdett pörögni és szénsavas levet spriccelni magából.

– Miért nem figyelsz a gyerekre? – kérdezte dühösen az apa. – Már megint nem bír magával – tette hozzá fölöslegesen. Az anya éppen akkor vette ölbe a kislányt, aki még mindig rúgkapált.

– Szerinted miért nem? – kérdezett vissza, miközben a kislány tépni kezdte a haját. – Talán szólhatnál Andrisnak, hogy ne a telefont nyomkodja, hanem fogja meg az öccsét. Nekem már most elment a kedvem ettől az egésztől… – mondta, és kiment a rúgkapáló gyermekkel. Az apa megfogta az ötévest, és a kamasz mellé ültette „elveszem a telefonod, ha nem hagyod abba!” felszólítással, majd visszaállt a pulthoz, ahol bocsánatot kért a kiöntött üdítőért, és megkérdezte, feltakarítsa-e. Ez a jelenet néhány perc alatt játszódott le, de a dühöt tapintani lehetett mind a felnőttekben, mind a gyermekekben.