Visszatekintve hogyan összegezné röviden az elmúlt hetven évet?

Hét évtized – rendkívül változatos és egyben hálás időszak van mögöttem. Mindig egyre többet és többet tanultam – részben kitűnő emberektől, és néha megszégyenítő módon kevésbé kitűnőktől. Az életemben ez a jónak a folyamatos keresését jelentette a változó körülmények között is. Gyermekkorom az 1950-es és ’60-as években egy védett burokban telt – emiatt csak utólag jöttem rá, hogy közben milyen helyzet uralkodott Magyarországon. A hódmezővásárhelyi lelkészi kör ilyen oltalmazó család volt – sajnos a református egyház sem tudott mindenkit megvédeni. Fiatalkoromban ráeszméltem: eddig engem tartott meg ez a közeg, most itt az ideje, hogy én is kiálljak mellette, és tegyek érte valamit. A teológiára való jelentkezés és a szolgálat így számomra nem csupán lehetőség, egyben megvalósítandó feladat volt. A szekuláris tömegnek vágytam megmutatni az evangéliumot. Az elhívást erre Istentől kaptam: ezért iratkoztam be 1973-ban a debreceni teológiára.

Megkapta ehhez az atyai áldást is?

Édesapám jóváhagyó tekintetét és biztatását folyamatosan megkaptam – ez nem egyszeri alkalom volt. Nem kellett Jákóbhoz hasonlóan lopva megszereznem az áldást, továbbra is a szüleim közelségét élvezhettem. Egy ponton megtiszteltek azzal, hogy már partnerként tekintettek rám: megbeszéltük egymással a legkülönfélébb témákat – mondhatni, belenőttem ebbe. Budapestre költözésem után sem lazult meg ez a szoros kötelék: később már a feleségem is hallgathatta édesapámmal töltött jóízű telefonbeszélgetéseinket, amelyekből huszonöt perc szinte mindig a Bibliával kapcsolatos szakmai kérdésekről szólt. A szüleim soha nem akartak befolyásolni, de más módon mégis hatással voltak rám: általuk is annyi jót kaptam – lehetetlen volt, hogy azután ne teremjem a hálaadás gyümölcseit, mint ahogyan azt a Heidelbergi Káté mondja.

Mennyiben szólt az elhívása a többi lelkészéhez képest másra?

A baseli ösztöndíjas éveim után jutottam haza az éppen óriási lelkészhiánnyal küzdő tiszántúli egyházkerületbe: segédlelkész akkoriban szinte nem is volt, a teológusok pedig harmadév után exmisszusként egyenesen gyülekezetbe kerültek. A helyzetem annyiban volt kevésbé szokványos, hogy a vezetőség úgy ítélte meg: bárhová küldhetnek, ahol éppen szakad a gát, mert úgyis megállom a helyem.