Kárpátalján vagy Magyarországon érzi inkább otthon magát?

Mindkettőt otthonomnak tekintem. Óvodába Magyarországon jártam, négy éven át voltam itt magántanuló, miközben Kárpátalján is tanultam. Szüleim már két évtizede Nagyberegen szolgálnak, én is ebben a közegben nőhettem fel. Nagykorúvá válásom óta magyar állampolgárként félévente csak kilencven napot tölthetek Ukrajnában – ezt igyekszem értékesen kihasználni, minden percére áldásként tekintek. Két éve élek Debrecenben egyetemistaként. Hálás vagyok Istennek, hogy Magyarországon is szolgálhatok, és hogy tőle olyan – javarészt kárpátaljai – barátokat kaptam, akikkel egymást erősítjük, és hívő közösséget alkothatunk. Jelenleg az egyetemi gyülekezet dicsőítő csapatában játszom.

Mindez a Nagyberegi Református Líceumban kezdődött?

Egykori tanáraink a mai napig fel-felemlegetnek minket – összetartó és erős évfolyammá váltunk. Örülök, hogy pozitív értelemben sikerült nyomot hagynunk a közösség életében. Lelkileg és szellemileg is rengeteget kaptam az intézmény falai között: bár azelőtt sem álltak távol tőlem a hit dolgai, itt adtam át az életemet Istennek. A későbbi tanulmányaimban pedig előnyömre szolgált, hogy a líceumban szorgalomra és önálló tanulásra neveltek minket. Némelyeket elriaszt az intézmény szigora, az én életemet viszont azóta is ezek az elvek határozzák meg. Máig szívesen járok haza évkezdő táborokba, hét eleji áhítatokra, szalagavatókra, ballagásokra, vakációs bibliahetekre zenélni vagy fotózni – jóleső érzés, hogy visszavárnak, örömmel fogadnak, szükségük van rám. Most valahol félúton érzem magam a diákok és a tanárok között. Már több alkalommal a barátnőmmel együtt kértek fel minket zenei szolgálatra, ebben is kiegészítjük egymást. Szeretnénk visszaadni valamit annak a közösségnek, amelytől mi is sokat kaptunk.

A fotózás és a zene szenvedélye is ott ragadt önre?

Már a líceum előtt is vonzott a kisfilmek világa, ehhez társult a fotózás – többen bátorítottak, felkéréseket is kaptam, így fényképeztem például ballagáson, konfirmáción. A líceumi vasárnapi dicsőítések hatására – némi hegedűs múlttal – autodidakta módon kezdtem cajonozni, gitározni, dobolni. Később tanárok is segítették a fejlődésemet. Kiszállásokon, rendezvényeken próbálhattuk ki magunkat. Most a zongorával ismerkedem – tehetségemet Isten dicsőségére szeretném kamatoztatni.

Milyen élményekkel tért haza az idei Csillagpontról?

Fotósként jelentkeztem, így önkéntesként vehettem részt a héten. Élveztem a felkészüléseket, a beszélgetéseket a mentorunkkal. Profi fotósoktól kaptam építő kritikát, értékelést, szakmailag sokat tanulhattam. Az igei alkalmakból több kiváló igehirdetőn keresztül minden teendőm közepette személyesen is töltődhettem, a koncertekbe pedig egészen különleges nézőpontból, a backstage-ből és a fotósárokból – az első sorból – kapcsolódhattam be. Az egykori líceumi dicsőítő együttesünkkel is sikerült együtt zenélnünk több mint száz ember jelenlétében. Kárpátalján kedvelt ifjúsági énekeket játszottunk, és korábban még soha nem tapasztalt elismerésben volt részünk.

Mit vár az elkövetkező évektől?

Bár akad, amit előre meg kell terveznem, inkább improvizálok. Általában menet közben hozom meg a döntéseimet. Az utolsó évem után mesterképzésre is szeretnék jelentkezni, a jövőben pedig informatikai területen helyezkednék el. A zenélés és a fotózás azonban továbbra is a főbb szolgálati területeim maradnak. Ha sikerül megoldani, szeretnék hazamenni Kárpátaljára – a munkám mellett a fiatalokkal foglalkoznék. Édesapám sokoldalú ember, örülök, ha bármivel a segítségére lehetek. Ha éppen nincs más dolgunk, szívesen beszélgetünk akár teológiai témákról is. A jövőben is erre vágyom.