A püspök, aki nem félt a szószéktől
„…a magyar református egyházi irodalom legkiválóbb és eddig legmagasabb rangú képviselője. Szellemének ősvonásai a poéta és a filozófus, amelyek az aesthetában olvadtak össze, másfelől művészi látó és szemléltető erővé egyesülnek a theologusban és igehirdetőben. A theologiát a pozitív, modern, építő irány fundamentumára vitte át… újjáteremtette és ragyogó virágzássá érlelte az igehirdetést, maradandó becsű művészi alkotásokban fejezve ki az Igét a magyar lélek számára… korszakalkotó jelentősége kétségtelen” – írta Ravasz Lászlóról tanítványa és barátja, Makkai Sándor. Száztíz éve látott napvilágot az erdélyi származású lelkész nagy hatású homiletikai tankönyve, A gyülekezeti igehirdetés elmélete, amely hosszú évtizedekre meghatározta a református istentiszteleteken elhangzó beszédek irányát. Azóta sem született jelentősebb tankönyv – vallja Literáty Zoltán, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának dékánja és a Gyakorlati Teológiai Tanszékének vezetője. A fél évszázada elhunyt püspökre igehirdetőként szellemi követője segítségével emlékezünk.
Hogyan került a látókörébe Ravasz László munkássága?
Teológiai tanulmányaim kezdetén az egyik professzorunk a prédikációinkat érdemen felül dicsérte. Harmadévesként egy vasárnapi szolgálat után Csengerben hasonló elismerésre számítottam a helyi lelkipásztortól is, aki ez elől udvariasan kitért. Nem úgy a felesége. Ő mondta ki a véleményét: „Zolikám, ennek a prédikációnak se füle, se farka, se eleje, se vége, se közepe nem volt.” Hazafelé a vonaton e két teljesen eltérő tapasztalat között feszülő ellentmondáson töprengtem.
A keresésemre végül a régi Parókiális Könyvtár sorozatának egyik, diáktársamtól „frissen” vásárolt kötetében találtam meg a választ. Ravasz László A gyülekezeti igehirdetés elmélete – Homiletika című könyve az első perctől magával ragadott. Addig nem hittem, hogy lehet erről a tárgyról ilyen egyszerűen, logikusan és lényegre törően írni. Ez végleg a homiletika tudománya felé irányított. Azóta egykori püspökünk számos könyvét, prédikációját és cikkét elolvastam, s lassan az ő tanítványává váltam.
Kiket tart a XX. század legnagyobb hatású magyar református igehirdetőinek?
A református emlékezetben máig kiemelt helyet foglal el Ravasz László. Ma is élnek olyanok, akik gyermek- vagy fiatalkorukban hallhatták őt a rádióban – az ilyen adásokat tömegesen kísérték figyelemmel országszerte.
Mellette érdemes megemlíteni a pasaréti lelkipásztorokat, Joó Sándort és Cseri Kálmánt is. Az egyházi élet valóságából kiindulva elmondhatjuk: a város akkoriban is a nagy prédikátorok irányába mozdult el.
Ravasz László 1882-ben Bánffyhunyadon született, majd a helyi elemi iskola után a székelyudvarhelyi kollégiumban folytatta tanulmányait, ahol székely öntudata is megerősödött. Kolozsvári tanulmányai idején jelentős hatást gyakorolt rá az iskolateremtő Böhm Károly filozófiája. Még a kolozsvári teológia befejezése előtt püspöki titkárként szolgált Bartók György mellett. Az erdélyi püspök Margit nevű lányát vette el feleségül, akitől öt gyermeke született. Két szemesztert Berlinben is eltöltött, majd Kolozsváron doktorált és tanszékvezető lett, miután magántanári képesítést szerzett. 1918-tól erdélyi főjegyző.
1921-ben Budapesten Kálvin téri lelkésszé és dunamelléki püspökké választották, így a magyar reformátusság szellemi vezetőjévé vált. Ebben az időszakban tagja volt a Magyar Tudományos Akadémiának (1925–1949), valamint hivatalánál fogva a Felsőháznak (1927–1944).
Ezt jól példázza az egyszeri villamosvezető által átkeresztelt „Cseri Kálmán-megálló”. Jelentős igehirdető volt a Kálvin téri Muraközy Gyula, valamint Farkas József és Gyökössy Endre – róluk is máig beszélnek, prédikációikat előszeretettel olvassák és hallgatják.
Valamilyen adottságuk vagy a történelmi helyzet tette őket naggyá?
Igehirdetői nagyságuk az Isten által újjáteremtett személyiségükből fakadt. Ravasz Lászlónak valóban vészterhes időkben kellett helytállnia, míg Joó Sándorra a kommunizmus, Cseri Kálmánra a csendes szocializmus évei vártak.
A kor embere saját helyzetében is megszólítottnak érezhette magát azáltal, ahogyan ők Isten Igéjéhez viszonyultak. „Nagyságuk” abban rejlett, hogy Isten általuk végzett munkája szíven találta az igehallgatókat.
Kedves Olvasó!
A teljes cikk elolvasásához előfizetéssel kell rendelkeznie! Kérjük tekintse meg ajánlatunkat!