Csupán párperces séta választja el a gyülekezeti házat és a református istenházát Galambokon. Mihelyt belépünk az otthonos kis templomba, rögvest ezt halljuk: – Nálunk mindenki református volt! – így idézi fel családja múltját Borbás Árpád, aki hosszú évek óta tölti be a gondnoki tisztséget. A családi gyökerekből kiindulva megtudjuk, hogy édesapja is szolgált gondnokként az egyházközségben, édesanyja pedig evangélikusként került a református családba. – A reformátusság nálunk nem választás kérdése, hanem természetes közeg. Ebben nőttünk fel, meghatározta az életünket – hangsúlyozza.

Amikor arról faggatom, miként választották meg a gyülekezeti elöljáróságra, mosollyal az arcán válaszol: – Mondhatni, én következtem a sorban. Amikor huszonöt év után hazaköltöztem a faluba, a presbiterek kérték, vállaljam el. Az idősebb gondnok akkor már nem tudta továbbvinni a szolgálatot, így hárult rám. Nem volt különösebben kérdéses: a család, a közösség, az elődök példája kötelezett – emlékezik vissza Borbás Árpád. Ez a vezetői tisztség számára nem pusztán adminisztratív: – Szervezek, intézkedek, figyelek mindenre. Ha kell, füvet nyírok, templomot takarítok. Ez nálunk nem cím, hanem felelősség – magyarázza.

A galamboki reformátusság történetét is szívén viseli: – Nem ez itt az első templomunk. Egykor a református temető dombján állt, mígnem a törökök lerombolták – adja tudtunkra a hetvennégy éves gondnok. Az eklézsia mostani otthona százhatvan éve épült fel a közösség összefogásával. – Nekem még édesapámék mesélték, milyen nehezen készült el, de mindenki hozzátette a maga munkáját és anyagát. Ezért is olyan nagy kincs nekünk ez az épület – hangsúlyozza Borbás Árpád.

Számára a reformátusság nemcsak vallási hovatartozást, hanem életformát is jelent: – A reformátusságban én mindig egyfajta nyitottságot érzek. Továbbá a munkám során – sofőrként – többször kerültem krízishelyzetbe, és visszagondolva mindig azt látom, hogy mindig az Isten segített át valahogy – vallja a gondnok. Amikor a nehézségekről kérdezem, elmondja, hogy a hatvanas években villám csapott a templomtoronyba, jelentős károkat okozva, de a közösség nem hagyta magát, helyreállították az épületet. Az igazi nehézség szerinte mégis a létszámfogyásban mutatkozik meg: – Volt idő, amikor százhúszan is részt vettünk az istentiszteleten. Most jó, ha tizenöt-húszan összejövünk egy-egy alkalommal. A fiatalok elmentek, és a sok vegyes házasság miatt a gyerekek már nem reformátusok. Katolikus családokba születtek, úgy nevelkedtek. Több nagy református család teljesen eltűnt így – magyarázza az okokat fejtegetve.

Az egyházközség életében mérföldkövet jelentett, amikor tavaly a templom fennállásának 160. évfordulóját ünnepelték. Borbás Árpád örömmel eleveníti fel ezt a különleges alkalmat: – Háromszázan is összegyűltünk, idősek, fiatalok. Érezni lehetett, hogy közös múlt áll mögöttünk, van mire emlékeznünk. Emléktáblát is avattunk. Nekem ez megerősítésként szolgált: a gyülekezetünk kicsi, de élő.

A gondnok nem táplál illúziókat, de bizonyságot tesz a reménységéről: – Nehéz fiatalok nélkül. A presbitériumban a legfiatalabb harmincéves, az átlag pedig nyugdíjaskorú. Nincs utánpótlás, mi mégis reménykedünk, hogy a gyerekeink, unokáink közül lesz majd, aki megmarad.

MISSZIÓ ÉS JELENLÉT

A galamboki reformátusok jelenlegi lelkipásztora, Bertók Dániel öt éve érkezett a közösségbe. Bevallása szerint soha nem kereste tudatosan, hova kerüljön, inkább Isten vezetését követte. – Én úgy szoktam mondani magamról: ökör vagyok, amelyet az Úristen befogott. Ő fogja az istrángot, én meg húzok. Nem azt nézem, én hova szeretnék menni, hanem azt, hova állít az Isten. És ha odaküld, megadja a szükséges fegyverzetet is – fogalmaz a lelkipásztor, aki első alkalommal még gyakornokként járt a községben, amikor helyettesítenie kellett, 2020-ban azonban már a családjával együtt beköltözött a parókiára. – A szolgálat örömével érkeztem, és rögtön éreztem a nyitott szíveket. Szeretettel fogadtak, ez azóta is változatlan – mondja.

Bertók Dániel számára szolgálati helyének besorolása – missziói egyházközség – nem pusztán egyházszervezeti kifejezés: – A misszió jelentése szerint vinnünk kell az evangéliumot, nemcsak szóban, hanem az egész életünkkel, azaz Jézus Krisztus lelkületét bevinni azokba a közösségekbe, ahol jelen vagyunk. Ez a mi közös küldetésünk: nem a túlélésünk kulcsa, hanem az életünk értelme – hangsúlyozza a lelkipásztor. Ezért tartja fontosnak, hogy a gyülekezet ne csak a templomban legyen jelen, hanem a községben is. A galamboki gesztenyés nap például olyan nagy hagyományú, évente megrendezett fesztivál, amelyen mindig bemutatkoznak. – A templom eldugott helyen áll, de mi szeretnénk kint is megjelenni, az emberek között. Hisszük, hogy azt a keveset, amit így adni tudunk, Isten megáldja, és abból elég lesz – teszi hozzá.

Amikor további galamboki tapasztalatairól kérdezem, Bertók Dániel elmondja, hogy a koronavírus-járvány idején különösen megmutatkozott a gyülekezet kitartó ereje: – Lehet, hogy az országban egyedülálló módon, de mi végig folytattuk a jelenléti istentiszteleteket. Talán nekünk könnyebb volt, mivel kis közösség vagyunk: egy tízfős kemény mag mindig eljött – jegyzi meg a lelkész.

Szeptember 21-én, amikor a Kossuth rádió élőben közvetíti az istentiszteletet a galamboki református templomból, az egyház egészében is az ifjúság vasárnapját ünneplik. Bár a gyülekezetben kevés a fiatal, a lelkipásztor elárulja, hogy a közösség vezérigéje alapján fog prédikálni – „Mindeddig megsegített minket az Úr!” (1Sám 7,12) –, mert ez magában foglalja a múltat, a jelent és a jövőt. A fiatalokhoz pedig úgy lehet közel kerülni, ha odafigyelünk rájuk, meghallgatjuk, komolyan vesszük őket és a kérdéseiket. Nem a mi válaszainkat kell rájuk erőltetni, hanem segíteni, vezetni őket, hogy a krisztusi úton megtalálják a saját megoldásaikat – hangsúlyozza a lelkipásztor. Másik lényeges szempontként hozzáteszi, hogy nem is a gyülekezethez, hanem Jézushoz kell hívni őket: – Ha nálunk lelnek közösségre, örülünk neki. Ha egy egyetemi gyülekezetben, annak is. A lényeg, hogy odataláljanak az élő Krisztushoz.

Bertók Dániel számára a fiatalokkal való kapcsolatban a személyesség jelenti a kulcsot: – Legutóbb a Csillagpont fesztiválon azt tapasztaltam, ha őszintén megvallottam a saját hibáimat, a mélypontjaimat, a fiatalok maguk kerestek meg, és valóban komoly témákról akartak beszélni. Ezért vallom, hogy az első lépést mindig a lelkipásztornak kell megtennie

AZ IFJÚSÁG VASÁRNAPJA – EGY HELYI FIATAL VALLOMÁSA

A közösség legfiatalabb tagja Bodor Rebeka egyetemista, aki sokáig minden vasárnap jelen volt az istentiszteleteken. – Legfiatalabbként sem éreztem magamat soha kívülállónak. Amikor gimnazistakoromban elkezdtem rendszeresen templomba járni, azonnal befogadtak. Mindig megkérdezik, hogy megy az egyetem, mit tanulok, érdeklődnek irántam. Ez eddig is rengeteget jelentett – mondja.

Számára a hit nem csupán a templomba járásban nyilvánul meg. Így vall erről: – Mostanában ritkábban jutok el, de minden reggel imádkozom, és igyekszem Istennek tetsző módon élni. Másokkal jót tenni, segíteni: számomra ez a hit hétköznapi megélése – vallja Rebeka. A helyi közösségben különösen a lelkipásztor stílusát értékeli: – Dani tiszteletes fiatalosan, lendületesen prédikál. Jó őt hallgatni, feldobja a napomat – hangsúlyozza.

Az ifjúság vasárnapjának céljáról, üzenetéről beszélgetve kifejti, szerinte miért fontos, hogy az egyház ráirányítsa a reflektorfényt a fiatalokra: – Sokan azt hiszik, csak az idősek járnak templomba. Pedig nálunk is hoznak időnként unokákat, gyerekeket. Jó lenne, ha mindenki látná, hogy ez nem ciki, hanem ettől válunk egy közösséggé – fűzi hozzá. Ugyanakkor nem hallgatja el azt sem, hogy a saját korosztályában alig akad, aki rendszeresen eljárna istentiszteletre.

– A legtöbben feleslegesnek, időpazarlásnak tartják. Némelyek egyenesen traumaként élték meg a hittanórákat, és emiatt távolságot tartanak. Sokan igyekeznek más módon kihasználni a hétvégét, ezért nem mennek el. Időnként nekem is nehéz beilleszteni, mégis törekszem rá, mert tudom, hogy feltölt – említi saját döntésének okát. Elmondása szerint saját életében több alkalommal megtapasztalta, mekkora támaszt jelent a gyülekezet a nehéz helyzetekben: – Érettségi előtt például különösen feszült, stresszes voltam, de a közösség végig bátorított, szurkolt. Jó volt érezni, hogy mellettem állnak és tudják, mi zajlik bennem.

HIT ÉS ÖSSZETARTÁS

Kissné Hegyi Zsófia presbiter visszatekintése egyszerre bizonyul nosztalgikusnak és reményteljesnek: – Alaposan megváltozott a helyzet az évek során. Édesanyám idejében még rengetegen voltunk, ők sütöttek-főztek a rászorulóknak, a szeretetotthonoknak, vitték Sopronba, Kőszegre. Zajlott az élet, volt összefogás a gyülekezetben.

Az akkori bőséget a mai állapothoz hasonlítva szomorúan jegyzi meg: – Mostanra megfogyatkoztunk. Nem születnek gyerekek, a fiatalok máshova mentek tanulni, dolgozni, sokan nem térnek vissza. Ezért nincs akkora pezsgés, mint régen – állapítja meg. Azok azonban, akik maradtak, hűségesek: – Ez a kis csapat nagyon összetartó. Ha takarítani kell, ha szervezni, ha vendégeket fogadni, mindig számíthatunk egymásra. Kisebb most a közösség, de biztos támaszt nyújt – hangsúlyozza a presbiter.

A vonzerejüket mutatja, hogy más felekezetekből is jönnek át hívek, sőt nemrég keresztelőt is tartottak: – Előfordult, hogy más felekezetű szülők hozták hozzánk a kisfiukat megkeresztelni. Ennek azért örültem, mert szerintem azt jelzi, hogy a református közösség nyitott és befogadó. Itt mindenkit szeretettel várunk – osztja meg.

A lelkipásztorról szólva Kissné Hegyi Zsófia – Bodor Rebekához hasonlóan – a közvetlenséget emeli ki: – Nagyon szeretjük Bertók tiszteletest, nemcsak mi, reformátusok, hanem a katolikusok is. Minden rendezvényre elvárják, meghívják, el is szokott menni, nekünk pedig rendszeresen gratulálnak, milyen jó papunk van…

Megvallása szerint a hite nemcsak a templomhoz kötődik, hanem a családi élethez is. – Az unokáimat is mind itt kereszteltük meg – mondja, hozzátéve, ő maga is igyekszik továbbadni mindazt, amit a szüleitől kapott.

– Édesanyám petróleumlámpánál olvasta nekünk a Bibliát. Ezt sosem felejtem el. Én is tanítom az unokáimnak az imádságokat, verseket. A nyugdíjasklubban is azt kérik tőlem: írd le nekünk ezeket, olyan szépek! – magyarázza Kissné Hegyi Zsófia.

Amikor Galambok református közösségének jövőjét hozom szóba, Bertók Dániel mosolyogva annyit felel: – Ezt én is keresem, de mindig az a reménységem, hogy nem velünk kezdődött itt a gyülekezet, nem is velünk ér véget. A feladatunk most az, hogy megéljük az evangéliumot, beleéljük a körülöttünk élők életébe, és engedjük, hogy az Úristen használjon minket.

Galambok vidékét már az 1550-es években elérte a reformáció, 1618-tól önálló anyaegyháza volt. A visszavonuló török hadak azonban a templommal együtt az egyházat is elpusztították. Az ellenreformáció nehéz évtizedei után, a Türelmi rendeletet követő időkben a környék gyülekezetei közül egyedül Galambok tudott újjáéledni: 1791-ben érkezett az első lelkész, két évvel később pedig felépült a fából készült templom a mai temető helyén. A jelenlegi, barokk stílusú templom építését 1861-ben kezdték meg, majd három és fél évnyi küzdelmes munka után, 1864. november 6-án szentelték fel. Az elmúlt fél évszázadban több nagyobb felújítás is történt, legutóbb 2013 és 2017 között.