A kisfiam megkérdezte egy keményebb iskolahét után, ő mikor mehet nyugdíjba. Megértettem a sóhaját: kinek van kedve tenni a dolgát? Alkotni már inkább, meg építeni, de dolgozni… az más. Ez az életérzés sem új keletű. A Római Birodalom társadalmi szerkezetében lenézték a kétkezi munkát, és persze a munkásokat is. Úgy vélték, aki szabad ember, ne végezzen fizikai munkát, legfeljebb néhány órát, ha nagyon szükséges. Ez maradjon meg a rabszolgáknak. Dolgozzanak ők, akik semmit nem érnek. Hogy mit jelent ez a rész, így már világosan értjük: te ne nézd le az embertársadat! Ne használd ki a másik embert, akkor sem, ha lehetőséged lenne rá! Ne várd el, hogy más dolgozzon helyetted! Ne húzz hasznot embertársad kiszolgáltatottságából! Ne élj vissza az előnyöddel más kárára! Ne szorulj rá másra, légy önellátó! Dolgozz és élj csendesen, nem felülve a helyi indulatokra, konfliktusokra! És semmiképp sem tovább erősítve, gerjesztve azokat. Sem a családban, sem társadalmilag.

2Móz 34,1–9

RÉ 19

Életemben egy-egy fájdalmas élmény elmesélése révén tapasztaltam már értetlenséget, bagatellizálást – és megértést is. Volt, aki felvidítani akart, más gyorsan témát váltani, előfordult, hogy valaki elhitetni akarta: ami történt, nem nagy ügy. És akadt, aki mellém ült, meghallgatott, érezte, amit én. Értette, amit mondok. Azt hiszem, vigasztalni az egyik legnehezebb cselekedet. Mert a hatékony vigasztaláshoz előbb meghallgatni, megérteni, megérezni kell a másikat, és csak utána lehet reagálni a probléma nehézségére. Pál érti a gyülekezet fájdalmát: mi lesz azokkal, akik elhunytak, mielőtt Krisztus visszajött volna? Megérti a szomorúságukat, az aggodalmukat, és egymás vigasztalására küldi őket a fájdalomban: együtt leszünk Krisztus körül! Azok is, akik az ő második eljövetele előtt hunytak el, és azok is, akik élni fognak még. Nem számít, ki mikor hal meg, mert utána mindenkor együtt leszünk az Úrral. De addig is legyetek egymás mellett vigasztalással, senki se maradjon egyedül!

2Móz 34,10–28

RÉ 759

Jött már váratlan vendég hozzátok? Mihez kezdtél? Micsoda kellemetlenség, ha felkészületlenül ér egy látogatás, és a vendég nem úgy találja a lakást – vagy épp bennünket –, ahogy szeretnénk! Erről beszél Pál is. Ne találjon Krisztus visszajövetele olyasmit a házad táján, ami nem a világosság fiaihoz való! Isten a világ teremtésekor elválasztotta a nappalt az éjszakától, a sötétséget a világosságtól, és látta: amit alkotott, igen jó. Az emberiség mégis minduntalan igyekszik a Sátán sugallatára újra és újra összemosni ezek határait. Feltüntetni a sötétséget világosságként, és néha fordítva. Hogy legyenek szürke zónák, átmenetek, kiskapuk, kivételek. Legyenek elmosódottak a határok. De Pál azt üzeni: ti éljetek úgy, amilyenek vagytok – a nappal fiaiként: világosságban, őszinteségben, igazságban. Nem az árnyék szürkeségében, hanem a világ világosságának ölelésében.

2Móz 34,29–35

RÉ 830

A közösség megélése különösen fontos a gyülekezeteinkben. Hányszor hangsúlyozzuk a szószékről: a magányos hitgyakorlás nem elegendő! Megvan az ideje a belső szobába vonulásnak, de tudnunk kell élni azokkal az alkalmakkal is, amikor semmi sem akadályozza meg a testvéri együttlétet. Amikor Zsujtán kezdtem helyettesíteni, nyári pikniket szerveztünk, hogy jobban megismerjük egymást. Megtelt a kis imaház előtti tér, és ragyogó délutánt töltöttünk Istennel és egymással. Az alkalom után néhányan megjegyezték: – Miért siettünk ezzel? Várhattunk volna még... De nem lehetett. Néhány hónap múlva már a nyakunkon volt a világjárvány. A záró rendelkezések mindig hangsúlyosak. Az utolsó szó hosszan visszhangzik a lelkekben. Pál tizenhét tanácsot fogalmaz meg a testvéri együttlét helyes megéléséhez. Nem lehet akármilyen: figyelmesnek, szeretetteljesnek kell lennie, mintha családtaghoz fordulnánk. Ennek egyik jele a szent csók – a közösség nyilvános kifejezése. A Júdáscsók után különösen fontossá vált, hogy ezt az érintkezési formát az újszövetségi levelek szellemében használjuk.

2Móz 35

RÉ 122

Ismerjük a társaságok üstököseit, akik hőstetteitől visszhangos az éjszaka. Megelőztem, felemeltem, lepipáltam, meghódítottam… Ők a modern kor Nagy Sándorai, elképzelt vagy valós tetteik jutalmának se vége, se hossza. Pál apostol ezzel szemben nyíltan vállalja, hogy a sor végén áll: „Legutoljára pedig, mint egy torzszülöttnek, megjelent nekem is.” (1Kor 15,8) Élesen megfogalmazza, mennyire rá van szorulva Krisztus áldozatára akkor is, amikor arról szól, ő az első a bűnösök között. Amit ő dicsekvésként mond önmagáról, az épp a gyengesége – ez pedig a hely, ahol Krisztus ereje megmutatkozik. Pál tanult szónoklattant, tudta, mi a captatio benevolentiae – a jóindulat elnyerése –, hiszen ezzel a fogással kezdi beszédét Athénban is. De itt többről van szó. A thesszalonikai keresztyének emberfeletti odaszánásról tettek tanúbizonyságot: a legerősebb szorongattatások ellenére is helytálltak. Az apostol nem önmagát állítja a középpontba, hanem őket. Nem fél attól, hogy háttérbe szorul – örvendezett annak, hogy Isten munkáját láthatja az általa alapított gyülekezetben. Ezért dicsekszik velük. Nem a saját érdemeit fényezi, hanem Isten kegyelmét ünnepli bennük.

2Móz 36

RÉ 182

Ahogyan Mária életében a váratlan isteni beavatkozás félelmet keltett, úgy a thesszalonikai gyülekezet tagjai is megrendültek, amikor az Úr napjának eljöveteléről hallottak. Amikor Gábriel angyal megjelent Máriának, az első szava ez volt: „Ne félj!” Az angyal azt közölte vele, hogy áldott állapotban van – vagyis várandós. A thesszalonikai levél második fejezetében nem egy fiatal nő vár gyermeket, hanem maga az idő van „áldott állapotban”. Míg a magzat fejlődésének idejét ismerjük, az Úr napjának eljövetelét nem. Jézus így figyelmeztet: „Vigyázzatok tehát, mert sem a napot, sem az órát nem tudjátok!” (Mt 25,13) Ebben akarták elbizonytalanítani a thesszalonikaiakat. Mintha tükörképe volna a zsidó messiásvárásnak: ők még várnak az eljövendőre, mi pedig hisszük: Krisztusban már eljött a megígért Messiás. Jézus maga is figyelmeztet, hamis Krisztusok támadnak majd. Pál apostol ezért a hiteles tanításhoz kívánja visszavezetni a gyülekezetet. Hiszen a múló időben minden változik. Egyedül a mi Urunk az, aki az időben változatlan. Ezért az ő ígéreteiben bízhatunk. Az idő nem zökkent ki minket – az idő vajúdik. És mi, Máriához hasonlóan, nem félelemmel, hanem bizalommal tekinthetünk az eljövendőre.

2Móz 37

RÉ 192

Ahogy János evangéliuma kezdetén olvassuk, Isten szava testté lett – ez a természetfeletti gondolat kikristályosodása. A teremtő Isten szava körülhatárolt formát nyert. Jézusban megjelent Isten teljes és tökéletes kijelentése. A Szentlélek és a szájhagyomány tartotta életben mindazt, amit Jézus mondott és cselekedett. A szent iratok megszületéséig és kanonizálásáig a különböző keresztyén közösségek nem annyira az írásokat tanulmányozták, mint inkább élték a hitüket. Thesszalonikában is lényeges utasítás volt, hogy Pál levelét minél többek előtt olvassák fel. Egy másféle időszakban, magához a forráshoz elképzelhetetlenül közel, hatotta át az életüket az apostoli tanítás. Mit olvasunk az Igében, mihez fordulhattak, miből táplálhatták a lelküket? „Amit akár beszédünkből, akár levelünkből tanultatok.” Amint Kálvin János hangsúlyozza, itt az evangéliumi egyszerűségről van szó. Nem megterhelni kell a lelkeket külön rendelkezésekkel és paragrafusokkal. Ettől Jézus is óva intett: „Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert bezárjátok a mennyek országát az emberek előtt: ti magatok nem mentek be, és azokat sem engeditek be, akik be akarnak menni.” (Mt 23,13) Miként tudják megerősíteni magukat a keszekusza, átalakulásban lévő világ lakói? Azokat a bizonyosságokat, amelyeket Pál apostol tanításában és leveleiben megtaláltak, mással ne helyettesítsék. Aki ettől eltérőre akarja őket tanítani, azt fogadják gyanakvással. Kérdezzék meg! S tudni fogják, hogy a Sátán akarja őket elnyelni. Nekünk sem lehet ma más zsinórmértékünk, mint a Szentírás. Ez az a hagyomány, amely megtart, amelyben Isten szava él, és amely által ma is megszólít bennünket.

2Móz 38

RÉ 197