A szabadság jelszavát az újkori forradalmak óta halljuk, és miközben különleges fogalom a számunkra, sok-sok életáldozat, leverettetés és visszaélés tárgya is. Pedig az erre való vágyakozás nemcsak száz- vagy kétszáz éves, hanem egyidős a teremtéssel. Isten az emberrel együtt a szabadságot is megteremtette, mert az embert is így hozta létre, hogy önként, szívből engedelmeskedjen neki. Ez a fajta autonómia volt a világ teremtésének isteni kockázata. Ezért is él a szabadságvágy elevenen az emberben és az emberi közösségekben.

Mindez pedig az öntudatra ébredéssel kezdődik, amikor az ember felismeri: vagyok valaki, tartozom valakihez, küldetésem van. Az aradi vértanúkra emlékeztető nemzeti gyásznap is akkor lesz építő, jövőt munkáló, ha a szabadító Isten erősíti meg szabadságszeretetünket és emberi önérzetünket.

A háborús világhelyzet miatti szorongás jellemzi mostanság a napjainkat. De enélkül is tapasztaljuk, mennyi szolgaélmény, félelem, megaláztatás, vereség emléke él a szívünkben, amelyek megkötözik a reménységet, az örömet, a felszabadultságot. Isten azonban azon munkálkodik, hogy felnyissa sokféle szolgaságunk zárait. Ő rátalál a szívünk nyitjára. A Szentháromság Isten nem lakatcserét ajánl, nem alkalmaz még biztonságosabb, még élesebb hangú riasztókat, nem kötözi meg még jobban az életünket, hanem tágas teret teremt, beemel a maga családjába, a helyünkre illeszt, hogy otthonosan érezzük magunkat e világban. A szabadságot teremtő Isten ereje segít legyőzni az ember szolgalelkűségét, amelyet így felválthat a gyermeki öntudat, az Isten családjába tartozás tudatossága.