A nyári szünetben a családdal Dörgicsére látogattunk, Káli professzor birtokára – ő a magyar lombikbébiprogram atyja. A birtokon olyan két- és négykerekű csodákat lehetett szemügyre venni, amelyek ritkaságszámba mennek. Ilyen például a De Tomaso Mangusta, amelyből mindössze négyszáz készült, és csupán százötven került el Európába. Szinte „repülésre kész” állapotban láttuk ezt a járművet – olyan ritka, hogy csak néhány ember mondhatja el magáról: birtokol egy Mangustát. Mégis, mindenféle szívfájdalom nélkül otthagytam. Lehet élni nélküle is. El tudom fogadni ezt az állapotot. Azt viszont nehezebben, hogy nem minden, számomra kedves emberé a hit. Mennyien feszültek már neki a Szentírásnak, s mégsem találták meg Istent! Keresték a sorokban és a sorok között. Ahogy az Az Úr csodásan működik kezdetű ének is mondja: „Ki kétkedőn boncolja őt, / Annak választ nem ád.” Pál apostol itt nem a meggyőzés szándékával tekint a hitetlenekre, hanem mint akiket ki kell rostálni. A thesszalonikai levélből úgy tűnik, ezek az emberek akadályozták a gyülekezetet abban, hogy az evangélium terjedjen, és Isten nevére áldás és dicsőség szálljon. Felesleges teherként, visszahúzó erőként utal rájuk – akiktől meg kell szabadulni. Jézus tanítása azonban kiszélesíti ezt a látásmódot. A búza és konkoly példázatában azt olvassuk: „Hadd nőjön együtt mind a kettő az aratásig…” (Mt 13,30)

Ő türelemre int, míg Pál inkább a közösség védelmére összpontosít. Azt szeretné, hogy az alkalmatlan, hitetlen, farizeusi emberek miatt ne érje gyalázat a keresztyén közösségeket – és nem utolsósorban magát Istent. Thesszalonikában, úgy tűnik, kevesen bírták a tiszta evangéliumot, a gáncsoskodás nélküli hitet. Olyan ritka volt ez, mint a fehér holló. Vagy mint a De Tomaso Mangusta. A hit nem birtokolható úgy, mint egy autó. Nem lehet megvásárolni, sem kiérdemelni. Ajándék, amelyet csak nyitott szívvel lehet befogadni.

2Móz 39

RÉ 132

Kosztolányi Dezső Esti Kornélja különös alak, s ebben az ismerősei sem térnek el tőle. Egy este Ürögi Dani jelenik meg nála, akit már rég nem látott. A történet egyetlen dolog körül forog, nevezetesen hogy a hivatalnok nem akar zavarni, épp csak benézett. Kornél meg is nyugtatja, nem zavar. A beszélgetés viszont mindig oda kanyarodik vissza, hogy biztosan nem örül a házigazda. A végén éjfél után távozik a kért művészeti újsággal a váratlan, de egyáltalán nem rosszkor érkezett vendég. Pál apostol a levél zárásában arról beszél, hogy ők soha nem voltak senki terhére. Pál senkit meg nem rövidített, szükségleteiről maga gondoskodott, ezért nagyon keményen dolgozott. Az apostol ezzel is példát szeretett volna mutatni az ott élőknek. Ne csak azokra gondoljunk itt, akik Krisztus közeli eljövetelét várva élősködnek másokon, hanem azokra is, akik visszaélnek a keresztyén vendégszeretettel, nagylelkűséggel, segítőkészséggel. A napok gonoszak, figyeljünk magunkra és hittestvéreinkre, hogy ami fentről adatott, azt jól használjuk.

2Móz 40

RÉ 564

Ézsaiás próféta költői nyelven írja le a népe állapotát. Amit itt olvasunk, nem rózsás. Ez a felütés a könyv elején be is mutatja azokat az állapotokat, amelyekben a prófétának helyt kell állnia. Teljes mértékben hátat fordított a nép Istenének. Nem akar róla tudomást sem venni. Úgy tesz, mintha nem is volna. Nagyon hasonló állapot ez, mint amikor Jean-Paul Sartre Az Ördög és a Jóisten című darabjában Götz maga lesz a mértéke mindennek, és azt hiszi, bármit megtehet. Ha akar, gyilkosnak áll, ha úgy kívánja, szentnek. Nem érzi a különbséget. Ilyesmit mond magáról: Tizenöt éve undorodom magamtól. Nem tudod megérteni, hogy a Rosszért élek-halok? Igen, Izráel népe is élt-halt a rosszért, még az sem érdekelte, ha büntetése a teljes pusztulás. Az Ige Sodomához és Gomorához hasonlítja. Azért egy különbség jól látszik: Lót városa teljes egészében elpusztult. Sőt még az is, aki a régi életébe visszavágyott. Viszont Ézsaiás különleges üzenete a maradék, amelynek megvan az esélye a megtérésre.

ApCsel 1,1–14

RÉ 534

Az Ige azokról a természetben található helyekről szól, ahol a nép idegen isteneknek hódolt. Ezek a ligetek Tábor-hegyi tölgyből és atlanti pisztáciacserjéből álltak. A tiszta kezek Istenhez emelése helyett itt áldoztak az érzékeik oltárán. A Baal istenségtől remélték a gazdag termést és a bőséges esőt. A nép előtt nincs sok választási lehetőség. Megváltozik, azaz visszatér Istenhez, vagy elpusztul. A bírák korában Gedeon azzal kezdte a szolgálatát, hogy kiirtotta a Baal tiszteletére ültetett ligeteket. Itt is a régi gyönyörűségeinek felszámolása a nép megtisztulásának a kezdete. Ahogy Baranyi Ferenc költő írja: „Új boldogság kell, nem a régi. / Nem szabad soha visszanézni.” El kell engedni a cserfák fonnyadó leveleit, és a törvényességben, a jogban, az igazságban, az Istenhez, az Úrhoz való odafordulásban kell gyönyörködni.

ApCsel 2,1–13

RÉ 551

Gyermekkoromban a zöld szobánk vitrinének a tetején különleges váza állt. Sötét rézszínű volt, és henger alakú. Csodálva néztem, mivel nem fából vagy porcelánból készült, és súlyosnak látszott. Ez a váza eredetileg halálos lövegnek készült. Sokkal később tudtam meg, hogy az első világháborúban a katonák készítettek lőszerből vázákat, mécsestartókat, ajándékokat. Ez a fajta elfoglaltság segítette a lelki megrázkódtatásuk feldolgozását. Az igeszakasz nem félmegoldásról szól. Isten az, aki képes a háborút végleg megszüntetni. Az ő országában többé nem lesz szükség fegyverre. Nem a harag, ellenségeskedés, pusztítás birodalma lesz, hanem a népek békés együttéléséé. Az akkor drága vas értékes szerszámmá alakul át. Istentől tanulják majd ennek a módját is és azt, miként járjanak újra a sötétség, a halál árnyékának völgye helyett világosságban.

ApCsel 1,14–36

RÉ 552

Gyakran halljuk interjúkban, riportokban, amikor valaki sikert ért el, legyen az sport, tudomány vagy művészet, hogy mennyire nagy szükség volt alázatosságra az eredményhez. Kamaszkoromban, amikor elkezdtem asztaliteniszezni, az első tanulnivalók között – közvetlenül a tenyeres és fonák ütés mellett – szerepelt az, hogy az ellenféllel kezet kell fogni. Továbbá akár jobb, akár gyengébb játékossal sodort össze a sors, tiszteletet és megbecsülést tanúsítottam iránta. Az ember öntudatra ébredésének az egyik legfontosabb felismerése, hogy hol a helye a teremtésben. Gyakran eltévesztjük ezt, és mindent magunk alá pozicionálunk. Felsőbbrendűnek gondoljuk magunkat. Az Igében azt látjuk, hogy Isten helyreteszi az ember önmagáról és a világról való elképzelését. Lehet a főhelyeket válogatni, de majd a ház ura mondja meg, kinek hol van elkészítve az ülőhelye. Isten népének gőgjét az táplálja, hogy gazdag lett, erős sereggel és magas tornyaival, falaival megvédi magát. Sőt, mindezt a bálványisteneinek tulajdonítja. Az Úr viszont eljön ítéletet tartani. Mi, amikor rossz fát tettünk a tűzre, azt mondtuk egymásnak: laposkúszás a fal mellett! Az Ige ezt így fejezi ki: „Menj a sziklák közé, rejtőzz a porba.”...

ApCsel 2,37–47

RÉ 342