Negyven év önazonosan a természettudomány és a hit világában

Előfizetek

Máig több szállal kötődik az intézményhez a Debreceni Református Kollégium Gimnáziuma és Diákotthona – hagyományos diáknyelven: a Refi – nyugalmazott biológia–földrajz szakos tanára, volt kollégiumi nevelője, Veressné Létai Ágnes. Négy évtizeden át kísérte, segítette és nevelte az iskola diákjait kedves szavaival és anyai gondviselésével. Szeretettel gondol vissza a tanárként megélt, hosszú időszakra. Ma is hitben és boldogságban éli a mindennapjait.


Mikor és miért határozta el, hogy tanár lesz?

A döntésem nem kapcsolható meghatározott időponthoz, inkább egy folyamat eredményének látom. Általános iskolás koromban a családom idősebb, betegebb tagjainak unszolására már-már én is azt gondoltam, orvos leszek, de később rájöttem, ehhez a hivatáshoz túl érzékeny vagyok, nem tudnám a fehér köpennyel együtt a gondokat is a kórházban hagyni. Éreztem, ez nem nekem való. Választásomban az döntött, hogy szerettem iskolába járni. Versenyeztem, sportoltam, sikerélmények értek, így ezt a számomra kedves közeget és életformát akartam meghosszabbítani. A másik nyomós ok- ként az szolgált, hogy a leendő gyermekeimmel együtt tölthessem a nyári szünetet. Különösen fontosnak tartottam, hogy a családra is jusson elég időm.

Miért a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumában helyezkedett el? Különlegesen szép ennek a története... A szerelemnek köszönhető. Harmadéves egyetemista koromban ismerkedtem meg a férjemmel, akkor negyedéves vegyészhallgatóval, aki előtte refis diák volt, és szorosan kapcsolódott az alma materéhez. Ragaszkodott a kollégiumhoz, szeretett visszajárni. Időnként én is csatlakoztam hozzá. Tetszett, hogy mindenki mindenkit ismer, és engem is szeretettel fogadnak. Előfordult, hogy a vizsgaidőszakban bent tanultunk valamelyik szemináriumi teremben, mert ott csend és nyugalom honolt.

Veressné Létai Ágnes nyugalmazott biológia–földrajz szakos tanár, volt internátusi nevelő Fotó: Zelenka Attila

Rendszeresen bejártunk préceszre (diák-istentiszteletre, amelyet a Refiben szombat este tartottak), és korrepetáltam egy-két diákot. Többször előfordult, hogy Nagy Géza bácsi – a fiúinternátus igazgatója, a tápintézet vezetője – vacsorára is meghívott minket a menzára. Negyed-ötöd éves koromban már úgy léptem át a kollégium küszöbét, mintha mindig is odajártam volna. Csodálkoznak is néha a tanítványaim, hogy én nem voltam „igazi” refis. 1983-ban végeztem az egyetemen, és szeptemberben főállású nevelőtanár és biológia– földrajz szakos óraadó oktató lettem a kollégiumban.

Kedves Olvasó!

A teljes cikk elolvasásához előfizetéssel kell rendelkeznie! Kérjük tekintse meg ajánlatunkat!