Jézus számos példázata, csodája kapcsolatos a vaksággal. Ezeket tekinthetjük úgy, mint amelyek nem pusztán az adott érzékszerv hiányáról, hanem a hiányos, üres életről beszélnek. Aki ugyanis születése óta vak, az nem is tudja, mije hiányzik. Ilyen az igazi vakság! Hasonlóképpen: akinek Isten nélkül telnek a napjai, az általában nem is tudja, hogy így él. Nem lát hiányt az életében, nem érti, mi szüksége lenne a Teremtőre, a megváltásra. Hiányaink felismerése meghatározó lépés a megoldás felé vezető úton. Ha valaki felismeri, hogy vak, akkor már úton van a látás felé. Ahhoz, hogy megkapjuk, ami hiányzik, fel kell ismernünk, valójában mi is az.

A jerikói vak az evangélium történetében tudja, mi a fogyatkozása, és mit kérne a Mindenhatótól, ha az meglátogatná. És csodálatos módon létre is jön a találkozás, amelyre – mint kiderül – régóta vágyik, még ha a többi ember mindent megtesz is, hogy ne sikerüljön: „…rászóltak, hogy hallgasson el, de ő annál inkább kiáltozott…” És Jézus felteszi a kérdést: „Mit kívánsz, mit tegyek veled?” (Lk 18,39.41) Ő, aki igazán tudja, mi kell nekünk (még nálunk is jobban), nem teszi azt meg az akaratunk ellenére. Megvárja, amíg hittel, szabad akaratból kérjük tőle azt. Jézus még boldoggá sem tesz senki emberfiát annak beleegyezése nélkül. Mert a vágyott dolognál még inkább szükségünk van arra, hogy kapcsolatban legyünk vele, és neki tárjuk fel kéréseinket – akár mások előtt is.

Bartimeus pedig régóta készült erre a kérdésre. Ezért a válasszal is készen áll. Világosan, egyértelműen, tömören és azonnal felel: „Uram, hogy újra lássak.” És egy pillanat alatt meg is történik a szintén előre elkészített gyógyulás. Figyeljünk egy kicsit a tömegre is a jerikói vak körül! Azt olvassuk, hogy „akik elöl mentek, dorgálták, hogy hallgasson…” (Károli ford.)

Ők másként vakok, mert nem veszik észre, hogy Jézus, akit ünnepelnek, sztárolnak, éppen az ilyen nyomorultakért jött, mint ez az idegesítően kiabáló, tolakodó, visszataszító látássérült ember. Jézus, a Mester szavára persze megváltozik a viselkedésük: az ő parancsára oda is vezetik, sőt biztatják, hívják azt a rászorulót, akit pár perccel azelőtt még megvetettek, elhallgattattak volna, dühösen kerülgettek. Az elöl haladó farizeusok csak az általuk ünnepelt Mesternek akarnak jó képet mutatni, és nem életük ura előtt feltárni a korábbi tévedésüket, vakságukat. Ők azt hiszik, hogy csak a látássérült nem lát – miközben ők az igazi, lelki vakság betegei.

Mi készen állunk arra, hogy ha Jézus megáll mellettünk, és megkérdez, világosan ki tudjuk fejezni, mit szeretnénk, mit cselekedjen velünk? Látjuk bűneinket? Látjuk, hogy rászorulók vagyunk? Látjuk, mire van szükségünk?

A látás világnapja alkalmát is használjuk arra, hogy válaszoljunk a kérdésre: látjuk Jézust?