E heti újszövetségi olvasmányaink egyszerre felkavarók és felemelők. Végigkísérjük a szenvedés útján Istvánt, az első keresztyén mártírt, és elénk toppan az egyházat üldöző Saul. Ugyanakkor halványan elkezd kibontakozni a reményteli jövendő is: Samária lakói és az etióp kincstárnok előtt feltárult a hit kapuja.

Az első vértanút gyászoló keresztyének válaszúthoz érkeztek. Jeruzsálemben elkezdődött a görög nyelvű keresztyének üldözése (ApCsel 8,1), nem volt többé maradásuk a városban. Mentek, ki merre tudott. Új lakóhelyet találni, gyermekeket-feleséget biztonságba helyezni – mindez az ókorban sem volt egyszerűbb, mint ma. Enni, fejet lehajtani, dolgozni, az elveszett helyett új életet felépíteni mindenkinek kellett, de az első keresztyének megtettek mindezeken túl még valamit: „Akik pedig szétszóródtak, elmentek, és hirdették az igét.” (8,4) Ez a kulcs. Túlélésüknek célja volt, egyúttal megtalálták a szétszórattatás értelmét is. Igehirdetőkké lettek, jeleket tettek (8,6), szembefordultak a félreértésekkel (8,18–24), míg mindenki megértette: az Úr munkálkodik velük és általuk.

Erre nem voltak felkészülve az üldözők. Az egyház ellenségei, minden történelmi időben, egyetlen célt láttak maguk előtt: egyszer és mindenkorra meg akarták oldani a Krisztus-ügyet. A mennybe ment királlyal semmit sem tudtak kezdeni, követői ellen fordultak tehát. A recept: megölni Istvánt, szétszórni a többieket, elküldeni egy megbízható kádert, aki felkutatja őket; egyenkénti leszámolásokkal a probléma rendezhető. Ismerős. Az üldözők nem tanultak semmit, nem is értenek semmit. Nem értették, hogy az elüldözött keresztyénekkel maga az eszme kel útra. Nem számoltak az egyházát oltalmazó Isten akaratával sem. Urunk, ha kell, minden időben Pállá tudja tenni Sault. Ez az üldözők számára kétségkívül kellemetlen gondolat.