Micsoda pazarlás, amikor az ember nem él az Isten adta lehetőséggel! Az Úr felkínálja a segítségét, a támogatását, a védelmét, az ember pedig úgy tesz, mintha észre sem venné. A Teremtő zavaró körülménnyé válik. Mint amikor egy távoli, nem szívesen látott rokon érkezik. Tényleg ilyen kelletlen fogadtatást érdemel, aki kinyújtja a karját értünk? Az új esély nem örvendetes? Áháznak, úgy látszik, nem, mintha megkeményedett volna a szíve. Olyan ő is, mint az egyiptomi fáraó, aki nem akart Isten akaratába belesimulni. A büntetés már nem kerülhető el, mert Áház a saját szerencsétlensége kovácsa lett. Isten Ézsaiás által egy anyáról és egy gyermekről beszél olyan jelként, amely messzebb fénylik, mint Áház sorsa. Az ország elpusztul, és a jólét nyomát sem találni. Tej és vadméz lesz az eledele a maradéknak. A földek műveletlenek maradnak. A vadak pedig veszélyesek. Mi ne legyünk vakok a megmenekülés útjára! Ne utasítsuk el Jézus Krisztus megváltó áldozatát! Higgyük el, velünk az Isten!

ApCsel 6,8–15

RÉ 447

Aki Igét kapott Istentől, nem hallgathat. Olyan az, mint a csontokba rekesztett tűz. Nem hagy nyugodni egy percre sem. Amikor a Mindenható az egész létezésünket uralja és használatba veszi, nincs egy apró, pici részlet sem, amelyet ne az ő akarata szőne át. Ézsaiás így nevezi el születendő gyermekét: „Hamar a zsákmányra! Gyorsan a prédára!” Isten adja ezt a jelképes nevet a gyermeknek, ez viszi a prófétai üzenetet. A próféta első gyermekének neve a megmaradást hirdeti, a másik pedig, amellyel itt találkozunk, a háborúra, az ítéletre utal. Régtől tudjuk: a nevek különleges jelentőséggel bírnak. Amiről itt esik szó, azt mondja ki, hogy hamarosan zsákmánnyá válik minden az országban. A katonaság, a hódítók fosztják ki. Gondoljunk csak a harmincéves háború végére, amikor kirámolták Prágában a császári palotát. És lehet préda az ember ideje, munkája, lehetőségei, egészsége, üdvössége. Minket is elérhet az ítélet, ahogy Isten népét, amikor rázúdult az Eufrátesz hatalmas vize. Ne bánjuk a földi javak elvesztését, azonban a lélek sorsát ne vegyük könnyelműen! Jézus arra tanít, hogy többet ér a lélek megnyerése, mintha az egész világot zsebre vágjuk. Bármit elvehetnek tőlünk, akár az életünket is, az örökkévalóságunk viszont nem lehet alku tárgya. „...attól féljetek, akinek azonfelül, hogy megöl, arra is van hatalma, hogy a gyehennára vessen. Bizony mondom nektek: tőle féljetek!” (Lk 12,5)

ApCsel 7,1–43

RÉ 107

A jelenések könyvében pecsétek nyílnak meg, és egy angyal hirdeti az örök evangéliumot. Itt pedig elpecsételtetik az Ige, cserépkorsóba kerül, várva azt az időt, amikor lesz halló fül, nyitott szív és hálás élet azért, amit Isten nyújt az övéinek. Ézsaiás a látások után felzaklatva éli meg az elutasítottság állapotát. Bár megmaradt egy kis tanítványi kör, akik élő vízként tekintenek az isteni megnyilatkozásra, a nép szíve kemény a mennyei akarat befogadására. Más forrásokhoz járulnak, más kijelentések után kujtorognak, minden lelkiismeret-furdalás nélkül. Az Isten adja az ő különleges kijelentését, sőt megerősítő jeleit is, de az nem kell. Ami viszont furdalja az oldalukat, az a médiumok, a spiritiszták és a halottak szava. Lehet kacérkodni a másik világgal. Behívni azt az életünkbe. Utána viszont ne csodálkozzunk annak hatásain. Hegedűs Loránt püspök is szólt a démoni oldal veszélyeiről: kinyitunk egy ajtót, amelyet utána már nem tudunk a saját erőnkből bezárni. Elveszítjük a kontrollt. Ne ássunk repedezett falú kutakat! Ne menjünk nagyszájú véleményvezérek, sötét szobákban fülbe súgó jósok szava után! Mindent vizsgáljunk meg, de csak a jót tartsuk meg. A vizsgálathoz pedig ne kétes hitelű spiritiszták tanácsaira hagyatkozzunk, használjuk az Ige kétélű kardját, amely megítéli a szív gondolatait és szándékait. Hallgassunk Jézusra, aki az út, az igazság és az élet!

ApCsel 7,44–60

RÉ 796

Jézus maga beszél arról, mennyire valódi a sötétség hatalma. Ez nem valamiféle gyönge rosszakarója az emberiségnek. Nem afféle csínytevő, akinek minden csak játék és tréfa. Jézus úgy fogalmaz, hogy amikor sötétség van, senki sem cselekedhet. Valamint a Jn 12,35-ben: „Addig járjatok a világosságban, amíg nálatok van, hogy a sötétség hatalmába ne kerítsen titeket; mert aki a sötétségben jár, nem tudja, hová megy.” A sötétségben járás tévelygés, mint amikor a vak vezeti a világtalant, és mind a ketten a gödörben kötnek ki. A próféta a sötétség korszakának végét hirdeti meg. Ennek az eljövetele Hóseás szerint olyan biztos, mint a hajnalhasadás (6,3). Ézsaiás próféciájára, a messiási korszak meghirdetésére, a jólét beköszöntére mintegy igazoló válasz János prológusa: „Az Ige volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert: ő jött el a világba.” (1,9) Járjunk világosságban, mert az illendő hozzánk, tanítványokhoz.

ApCsel 8,1–25

RÉ 52

Érdekes történet kapcsolódik a hajdúnánási templom tornyához. Úgy gondolták, ők is tudnak akkorát építeni, mint a debreceni Nagytemplom, amely hatvanegy méter magas. Meg is fejelték egy méterrel a legenda szerint. Amikor valaki megkérdezte, miért ekkora, azt mondták: mert „tőtt” rá. Látjuk ebben a rátartiságot és a kálvinista nyakasságot: büszkék szerettek volna lenni a templomukra. Isten népe is úgy gondolta, ha a kövek leomlanak, lesznek helyette faragott köveik, ha kivágattatnak a vadfügék, ültetnek cédrusokat. Viszont valamit nem vettek számításba: Isten büntetése nem vehető ennyire könnyelműen. Emlékezzünk Káin szavaira, amikor megkapja az ítéletét: „Nagyobb az én büntetésem, semhogy elhordozhatnám.” A büntetés fokozható, míg el nem éri célját. Egyiptomban tízig ment a csapások száma, de még az sem tűnt végérvényesen elégnek. Kellett a tizenegyedik, amikor a tenger vált a fáraó seregének sírjává. Mennyi ostorcsapás szükséges ahhoz, hogy az ember meggondolja halandó, kegyelemre szoruló, áldott orvosra váró állapotát? A büntetés senkit sem kímél, mivel az elfajzás is általánosan jellemzi a nép életét. Nem kerülnek védett csoportba sem az idősek, sem az ifjak, mindenkinek viselnie kell a nemzetére nehezedő büntető kéz súlyát. Megtaláljuk-e a megbánáshoz és feloldozáshoz vezető utat? Lesz-e, aki a térdre hullást, megalázkodást, beismerést választja, amely a megújulás első mozzanata lehet?

ApCsel 8,26–40

RÉ 483

Szoktuk magunkat nyugtatni azzal, hogy van, aki számontartja a sérelmeinket, a fájdalmainkat, a rajtunk elkövetett igazságtalanságokat. Nem kell önbíráskodnunk, hanem annak kell azt meghagyni, aki maradéktalanul el is végzi. „»Enyém a bosszúállás, és én megfizetek!« – így szól az Úr.” (Róm 12,19) A büntetőfékezések, az utcai verekedések korában nem is lehetne időszerűbb ez az igeszakasz. A próféta emlékeztet: Isten nem feledkezett meg azokról, akiket a hatalom birtokosai kisemmiztek. A mennyei bosszúállás már közeleg. Arisztotelész írta le az első mozgató fogalmát: a világ elindulásának, megalakulásának az eredendő oka az első mozgató. Az Aquinói Tamás által írt Summa Theologiae az öt istenérvet tartalmazta, ezek közül a mozgás az első. Az első mozgató tehát Isten. Az Igében erre látunk utalást több példa által is. A történelem nem Isten ellenére alakul, ellenkezőleg: az ő hatalmában áll, hogy felemel-e királyokat vagy épp megdönti őket. Így használja fel Asszíriát a térkép átalakítására. A hódító viszont önelégült és önimádó pózba helyezkedett a történelmi tablóképhez. Isten ezt nem tűrte, és megmutatta rajta is, ki a mindenség ura és mozgatója. Ne feledjük el, ki az igazi hatalom birtokosa a világban, ahol élünk!

ApCsel 9,1–16

RÉ 793

Énekeskönyvünk 741. dicsérete arról szól, milyen az, amikor az Úrra tudunk hagyatkozni. A XVII. századi ének érzékletesen ragadja meg ezt az állapotot: „Ki Istenének átad mindent, / Bizalmát csak belé veti...” Az Istenbe vetett hit lehetetlen helyzetekben ad belső bizonyosságot. Azokból lesz a maradék az Isten népéből, akik kitartottak, és erős bizalommal ragaszkodtak az ő Urukhoz. Ez a kifejezés legalább tizenkétszer szerepel Ézsaiás könyvében. Végighúzódik a próféciákon, és fontos visszatérő gondolat Isten népének reményét és jövőjét illetően. Lesz maradék, ahogy az özönvíz után az a nyolc, aki bemenekült a bárkába. És ahogy Illés korában azok, akik nem hajlongtak a bálvány előtt. S bizony itt a maradék nem csak túlél, de meg is tér. Szív szerint kapcsolódik Istenhez. Jézus példázatai megszűrik, ki részesülhet a mennyek országának titkában. Nem mindenki, aki azt mondja: Uram, Uram... Imádkozzunk, hogy mi azok közé tartozzunk, akik gyönyörködhetnek és érthetik is a Mindenható titkait, közöttük pedig az üdvösség krisztusi művét!

ApCsel 9,17–30

RÉ 794