Terrarisztikai kiállításon és vásáron jártunk. Sok gyönyörű állatot láttunk: forró üvegből öntöttnek tűnő, színes békákat, gekkókat, kígyókat, süniket, különféle izgalmas sáskákat és csótányokat és személyes kedvencemet: axolotlokat is. Kisfiammal próbáltunk mindent alaposan sorban végig nézni. Egy idő után túl sok lett az ember és az inger, láttam rajta, hogy meg kell pihenni. De az állatokon is észrevettem, hogy nehezen viselik a nyüzsgést. Különösen azokon, amelyeket olyan pirinyó műanyag dobozba tettek, amilyenben a futár szokta hozni a krumplis tésztát. Másoknak valamivel tágasabb verzió jutott, de igazán jól azok jártak, amelyek terráriumot is árusító kiállítókkal érkeztek, mert nekik a vásáron is adott volt az otthoni kényelem: búvóhellyel, zöld növénnyel, itatóval.

Mivel követek terrarisztikával foglalkozó külföldi tartalomgyártókat, a bedobozolt kígyók nem tudtak igazán meg győzni arról, hogy valóban kézhez szokott állatokról van szó. Kivéve ott, ahol a standnál álló férfi és a mögötte letelepedő kislánya egyaránt egy-egy kígyóval a nyakában magyarázta a tartás veszélyeit és szabályait. A gyerekek természetesen megkérdezték, szabad-e simogatni, megfogni. A gazdájuk pedig szívesen engedett, de ragaszkodott ahhoz, hogy előtte fertőtlenítsenek kezet. Milyen észszerű! Mégis megütött, mert sehol másutt nem kívánták meg ezt. Kétségkívül ez a kiállító tette a legmegbízhatóbb benyomást, aki így vigyázott, nehogy valamilyen fertőzést átadjanak a látogatók. Nem meglepő módon a sok idegen kéz, simogatás és adogatás ellenére az ő állatai sokkal kevésbé tűntek stresszesnek, mint a doboztetőt elkeseredetten emelgető gabonasiklók és királypitonok sokasága.

Mivel követek terrarisztikával foglalkozó külföldi tartalomgyártókat, a bedobozolt kígyók nem tudtak igazán meg győzni arról, hogy valóban kézhez szokott állatokról van szó. Kivéve ott, ahol a standnál álló férfi és a mögötte letelepedő kislánya egyaránt egy-egy kígyóval a nyakában magyarázta a tartás veszélyeit és szabályait. A gyerekek természetesen megkérdezték, szabad-e simogatni, megfogni. A gazdájuk pedig szívesen engedett, de ragaszkodott ahhoz, hogy előtte fertőtlenítsenek kezet. Milyen észszerű! Mégis megütött, mert sehol másutt nem kívánták meg ezt. Kétségkívül ez a kiállító tette a legmegbízhatóbb benyomást, aki így vigyázott, nehogy valamilyen fertőzést átadjanak a látogatók. Nem meglepő módon a sok idegen kéz, simogatás és adogatás ellenére az ő állatai sokkal kevésbé tűntek stresszesnek, mint a doboztetőt elkeseredetten emelgető gabonasiklók és királypitonok sokasága.

Feltűnt még valami. Az összes általunk érintett állat: a kiállító pitonja, a süni, de még a sisakos kaméleon is mindent elkövetett, hogy visszajusson az ismerős kézbe. A kígyótól még el is lépett a gazdája, de az vagy egy méterre kinyúlva a levegőbe igyekezett vissza hozzá. A sün is csak tepert a kis lábaival. A kaméleont alig lehetett áttenni máshoz, mert mindig úgy lépdelt, hogy inkább a tulajdonos keze legyen előtte és alatta. Pedig nem ezeket az teremtményeket tartjuk számon a legkezesebb, legokosabb, legragaszkodóbb lények között…

Jézus valami ilyesmiről beszél szerintem, amikor a jó pásztorról szólva azt mondja: az övéi ismerik a hangját. Az illatát. A keze melegét. És ha máshova kerülnek, hiányzik. Ilyen nyüzsgő környezetben meg a biztonsággal egyenlő. A hitünk, a megszentelődés, a földi-mennyei kettős polgárjog kalanddal, izgalommal jár, kiűzetéssel a komfortzónából. De nem mindegy, ezt honnan tapasztaljuk meg: a Gazda ismerős kezébe vissza-visszatérve, vagy a dobozból, amelybe hajlamosak vagyunk magunkat bezárni, csak a materiális kereteket látva, azok közé való beszorultságunkkal küzdve.