Református közegben nőtt fel?

Édesanyám katolikus volt, édesapám református, engem pedig a vita elkerülésére nem kereszteltek meg gyerekként. Középiskolásként éreztem úgy, hogy rendeznem kell a dolgot.

A katolikus pap nem vállalta, így bátyámmal a szentgáli gyülekezetben keresztelkedtünk meg és konfirmáltunk. Így lettem református, és utólag nagyon örülök ennek.

Aztán eltávolodott a gyülekezettől…

Igen, fiatal felnőttként nem voltam templomba járó. Aztán néhány éve magánéleti és munkahelyi válságba kerültem: kudarcokat éltem meg, kilátástalannak láttam a helyzetem. Szakemberhez fordultam, de nem vitt előre. Végül belső sugallatra egy vasárnap elmentem istentiszteletre, majd újra és újra. A közösség szeretettel fogadott, és lassan otthonra találtam. Rájöttem, hogy szükségem van vezetésre, és ezt csak Krisztusnál találom meg. Azóta járok bibliakörbe, igyekszem képezni magam a hitben.

Visszatérése után mi lett az első szolgálata?

Akkor épült a herendi templom, ott segítettem, nem szakmunkát végeztem, de amiben tudtam, részt vettem. Idővel a templom gondnoka lettem, majd presbiter Szentgálon. Bár Herenden szolgálok legtöbbet, az anyagyülekezetemet is büszkén képviselem. Ma én szervezem a rendben tartást, a takarítást és a fűnyírást, nyáron diákokat is bevonva.

Más jellegű feladatot is kapott?

Mondtam már beszédet adventi gyertyagyújtáson, anyák napján, részt vettem húsvéti passióban, ezekre sokat készülök. Nem szeretek szerepelni, de érzem: az Úr hívása miatt vállalnom kell, és csak így fejlődhetek lelkileg. Tagja vagyok a szentgáli férfikarnak, temetéseken is éneklünk. Előfordult, hogy a herendi urnafalnál helyeztem el hamvakat – lelkileg nehéz, de szükséges szolgálat. Úgy gondolom, ha engem kérnek, nem utasíthatom vissza.

Miért vállal ennyi mindent?

Mert ettől él a gyülekezet. Sokszor félre kell tenni a saját vágyainkat, de ez közösségben, barátságokban, lelki kapaszkodókban térül meg. Hiszem, hogy a szolgálattevők munkája tartja életben az egyházat. Az egyház nem a tökéletesek klubja, hanem a bűnösök közössége, akik Krisztusban megtalálták a megváltást és a megbocsátást. Lesznek hibák, bukfencek, de aki próbálkozik, az építi a többieket. Valóban sokat vállalok, de többszörösen kapom vissza a jót – főleg érzésben. Ez nem teher, hanem ajándék: Istennek és a gyülekezetnek adni a legjobb befektetés.

Missziós alkatnak tartja magát?

Nem szoktam erőltetni a hitemet. Inkább hiszem, hogy a szerény példa önmagáért beszél. Ha kérdeznek, szívesen beszélgetek, de tudom, mindennek rendelt ideje van. Amíg én is ellenálltam, nekem sem segített volna senki szava. Azt azonban biztosan érzem: előbb-utóbb mindenkinek választania kell Isten és a semmi között.

A munkahelyén tudják önről, hogy hívő ember?

Igen. Néhány éve váltottam egy nagyobb cégtől egy kisebb, családi vállalkozáshoz. Tudatos döntés volt: engedtem a karrierből és az egómból, de nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb életem lett. Ez összefügg a hitemmel is: fontosabb lett számomra a békesség és a szolgálat, mint a pozíció.

A családja betegsége idején is megtapasztalta Isten jelenlétét.

Édesanyám négy évig küzdött a rákkal, tavaly temettük el, közben apám lábát amputálták. Nehéz időszak volt, de a gyülekezet sokszor mellénk állt, ez bizonyosság számomra, hogy az Úr embereken keresztül mutatja meg gondviselését. Ő csakugyan soha nem késik, mindig akkor és annyit ad, amennyi szükséges.

Hogyan kezdődik egy-egy napja?

Munkába indulás előtt beülök tíz percre a templomba. Elcsendesedem, Istentől kérek útmutatást, erőt és bátorságot. Ez a helyére teszi a gondolataimat, úgy érzem, minden innen indul. Sokszor eszembe jutnak a nap során kedves Igéim is: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?”, vagy: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” Egész életem alapja az az Ige, amely a herendi templom falán is olvasható: „Velünk az Isten.” Ezek a mondatok számomra nem pusztán szép idézetek: iránytűk a mindennapokhoz.