Hogyan vettek részt az októberi eseményekben a reformátusok?

A protestáns egyházi kötődésű emberek tevőleges és sokrétű módon kapcsolódtak a forradalomhoz. Tanárok, presbiterek, megbecsült hívek csatlakoztak a munkás- és nemzeti tanácsok szervezéséhez, amelyek heroikus munkával biztosították a mindennapok ellátását. Segédlelkészek, teológushallgatók is segítettek a sebesültek ellátásában és ápolásában. Sok közösség számára ekkor derült ki, hogy a lelkészekre vezérként, igazi véleményük kifejezőiként tekinthetnek.

Kiemelne néhány kimagasló személyt ebből a véres időszakból?

1956 decemberében megkezdődtek a letartóztatások, internálások, rendőri felügyelet alá helyezések, kínzások. Református részről ez többek között Nagy Barna pesti teológiai tanárt, Joó Sándor pasaréti, Gyökössy Endre újlipótvárosi, Borbély Béla vencsellői, Sípos István kisújszállási, valamint Gulyás Lajos levéli lelkipásztorokat érintette. Utóbbi két lelkész ávósokat mentett ki a jogos népítélet kezéből, a törvényes igazságszolgáltatásra bízva ügyüket. Ezzel ellentmondtak a „kommunista mártírium” és a „fasiszta ellenforradalmár csőcselék” narratíváinak, ahogy a pufajkás hatalom sem tűrhette a tőle független mértékadó személyiségek létét.

Míg azonban a kisújszállási lelkipásztor sorsa a majdnem agyonveretés lett, levéli társán koncepciós példát statuáltak. Jelzésértékű, hogy kivégzését azon a napon (1957. december 31-én) hajtották végre, amelyen az egyházi társutasok az egyik legmagasabb kommunista állami kitüntetésben részesültek, nehogy a református mártír érdekében bárki szót emeljen.

Ünnepelték-e a reformációt a maguk is megújulásra szoruló protestánsok?

Október 31-e szerdai napra esett, a reformációs jubileum megünneplésére minden gyülekezet a szokásos délutáni-esti istentiszteletek formájában kerített sort. Jelentősebb egyházi eseményeket a budapesti Kálvin téren és Csepelen rendeztek. Néhány fiatal lelkész ezen a napon ment ki Leányfalura, hogy Ravasz Lászlót „önhatalmúlag”, valójában a tevékeny protestáns önszerveződés elvei alapján visszahelyezzék dunamelléki püspöki tisztébe.

Hogyan nyújtott tájékozódási pontot a korábban háttérbe kényszerített Ravasz László?

November 1-jei rádiószózatában bűnbánattal állapította meg, hogy az egyház nem tett meg mindent saját autonómiája és integritása védelmében, és gyakran a kommunista állam kívánságait túlteljesítve igyekezett rendszerkonformmá válni. Az egyház feladatát Isten üzenetének hirdetésében jelölte meg, amely a hívőkre a lelkiismeret szabadságában, valamint a közösségi felelősség alapú demokrácia, a nemzeti egység, a társadalmi igazságosság és a testvéri szeretet képviseletében vonatkozik. Ravasz november 13-i körlevelében a Református Megújulási Mozgalom főbb publicitásául a gyülekezeteket, táborául pedig a presbitériumokat jelölte meg. Hogy a püspök mennyire a közakaratot nyilvánította ki, annak nyilvánvaló tükre, hogy 1956 novembere és 1957 februárja között a református gyülekezetek túlnyomó része, mintegy ezer csatlakozott a célkitűzésekhez.

Mire taníthatja a ma emberét akkori elődeink példája?

1956-os hithőseink emlékeztetnek bennünket Jézus főpapi imádságára: „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól.” (Jn 17,5) A legmaradandóbb ellenállás szembefordulni a csábítással, erőszakkal megkísértő bűnnel és Sátánnal. A legtartósabb kiállás az, amely Isten országáért történik, és ez óhatatlanul kisugárzik népünk és nemzetünk életére is.