Egész nyáron az esőt vártuk! Mert bizony hatalmas volt a hősség, és sokszor hetekig nem esett. Olyan jó lett volna akár csak egy kis zápor is, hogy felfrissüljön a levegő, hogy vízhez jussanak a növények!

Ezért amikor ősszel végre esni kezdett az eső, először nagyon örültünk neki. De amikor már több napon át csak esett, az közel sem volt olyan jó. Mert ha esik, akkor szürke lesz az ég, amitől szomorúak leszünk. Néha mennydörög és villámlik, ami még félelmetes is lehet. Ráadásul zuhogó esőben nem lehet kint játszani. Ha csak ki kell dugnunk az orrunkat a házból, már vizesek leszünk. Szóval annak nem igazán örülünk, ha napokig, netán hetekig esik az eső.

És képzeld el, mi történik akkor, ha negyven napon át egyfolytában esik!

Brrr… Az szörnyű lehet! Bizony az is volt. Mert Nóé idejében nem csak úgy magától esett az eső ilyen sokáig. Hanem Isten büntetéseként, mert az emberek nagyon gonoszak lettek. Annyira, hogy Isten megbánta, hogy embert teremtett a földre.

Nóé azonban egészen más volt. Szerette Istent, és tiszta szívvel élt. Isten pedig látta, hogy vele újra lehetne kezdeni. Kegyelemmel fordult

hát felé. Sőt! Megbízta, hogy készítsen egy hatalmas bárkát. Azután így szólt:

– Özönvizet fogok hozni a földre, hogy elpusztítsak minden élőlényt az ég alatt. Minden el fog pusztulni, ami a földön él.

Veled azonban szövetségre lépek: menj be a bárkába fiaiddal, feleségeddel és fiaid feleségeivel együtt! És vigyél be a bárkába minden élőlényből kettőt-kettőt, hogy életben maradjanak veled együtt.

Nóé biztosan megrettent, hiszen ez borzasztó hír volt. Azonban mindent úgy tett, ahogyan Isten mondta neki.

A többi ember azonban kinevette Nóét. Azt hitték, megbolondult.

– Bárkát épít a szárazföld közepén? Ilyen bolondságot!

– mondták, és hangosan nevettek.

Elkészült a hajó, és Nóé összegyűjtötte az állatokat. Amikor mindenki bent volt a bárkában, az Úr maga zárta be az ajtót.

És elkezdett esni az eső.

Esett egy napig. Kettőig. Háromig. Egy teljes hétig. Kettőig. Háromig. Összesen negyven napig zuhogott. Mindent ellepett a víz. Egyre csak emelkedett, míg végül a legmagasabb hegyek csúcsait is elborította. De a bárka biztonságban úszott a vízen, mint egy hatalmas ház, amelyben Isten megőrizte Nóé családját és az állatokat.

Végül megszűnt az eső. A víz lassan-lassan apadni kezdett. De csak nagyon lassan. Eltelt egy hét, és még mindent víz borított. Eltelt kettő, három…

Egy hónap, kettő… Százötven nap kellett, míg visszahúzódott a víz. Tudod mennyi idő az? Majdnem fél év.

A bárka egy hegyen állapodott meg. Negyven nap múlva kinyitotta Nóé a bárka ablakát, és kiengedett egy hollót. De az visszatért a bárkába, mert még nem talált szárazföldet. Újra meg újra kiengedte a hollót, és az mindig visszatért. Aztán kiengedett egy galambot is. Először az sem járt sikerrel. De hamarosan egy friss olajfalevéllel a csőrében tért vissza.

– Hurrá! – örvendezett Nóé. – Újra van élet a földön!

Egy hét múlva megint kiengedte a galambot. De az már nem tért vissza. Új otthonra talált.

Amikor Nóé a családjával kijött a bárkából, először oltárt építettek Istennek. Hálásak voltak, hogy megmentette őket. Isten pedig megígérte, hogy soha többé nem pusztítja el özönvízzel a földet. És szivárványt helyezett az égre, hogy emlékeztessen az ígéretére. (Az 1Móz 6 alapján.)