... héttel ezelőtt még Mózes arcáról olvastuk, hogy ragyogott, amikor lejött Istentől a hegyről (2Móz 34,29). Most az új szövetségi olvasmányunkkal hatalmasat ugrottunk, jó néhány évszázaddal későbbi időre Istvánhoz, az első vértanúhoz Jézus Krisztus után (ApCsel 6,8kk). És megdöbbentő a párhuzam. Ahogyan Mózes arcán meglátszott, hogy Istent látta, mert a legközvetlenebb emberei sem tudtak ránézni, úgy sugárzott, hasonlóképpen István diakónus arcán is megjelent Isten dicsősége. Egészen más körülmények között. Őt a nagytanács elé hurcolták, és azzal vádolták, hogy lázít Mózes és a törvény ellen, istenkáromló. Vitatkoztak is vele, „de nem tudtak szembeszállni azzal a bölcsességgel és Lélekkel, amellyel beszélt” (10). Éppen úgy, mint élete urát, Jézust, a nagytanács előtt vádolták, ő viszont ragyogott. „Ekkor a nagytanácsban ülők mind rátekintettek, és látták, hogy az arca olyan, mint egy angyalé.” (15) És micsoda prédikációt tartott! Az Ószövetség eseményeit beszélte el kezdve az Ábrahámnak adott ígérettől annak beteljesedéséig. Hatalmas és hatásos előadás volt. Nem unottan hallgatták az egyébként mindenki által jól ismert témát. Megkövezték érte.

Mi volt más? Mi volt új és mindent felforgató ebben a beszédben? A hogyan. A hangsúlyok, a pünkösdi Lélek. Nem elvont, okos, teológiai fejtegetés volt, nem is száraz adatok és tények visszaidézése, hanem új látás, meggyőző érvelés, hitvallás, a régi történetek összefüggő egységbe foglalása, alkalmazása a jelen helyzetre. Ilyen a jó prédikáció, megmozgatja hallgatóit. Nem volt jól azonosítható és követhető három pontja, de tűz és merész, személyes megszólítás igen. A Szentlélek szólt belőle. Valóban nem a törvényre, a betűire hivatkozott, hanem Jézus tanításához híven Isten ígéretére, a szabadításra. István nem ejtette ki Jézus nevét, de egyértelmű volt a hallgatóinak.

Bámulatosak arcunk színváltozásai. Az ember bőre, különösen az arca érzékeny idegrendszer: minden meglátszik rajta. Lehet gyakorolni, hogy elfedjük, elrejtsük, maszkírozzuk, mert visszaélnek azzal, amit leolvasnak rólunk. A mimika kiszolgáltatottá is teheti az embert ellenségei előtt. De van úgy, hogy lehetetlen elrejteni. Van úgy, hogy nem is szabad, nem is kell, mert az is prédikál felejthetetlenül.

István a gyűlölet és indulatok sűrűjébe kerülve nem ellenségei torz és embertelen arcára tekintett, hanem fölfelé. Nem a kék eget, hanem a megnyílt mennyet látja. A győztes Jézus Krisztust, aki angyalivá szelídítette az ő arcát, hogy hozzá méltón haljon meg. Kivégzőiért imádkozva.