„Megérkeztünk már? Mikor érünk oda?”

Ugye ismerős kérdések? Te is biztosan feltetted már ezeket, amikor mentetek valahova, és sokáig tartott az utazás. Persze ez aligha volt több néhány óránál, esetleg fél napnál, mégis nehéz volt kivárni, hogy végre megérkezzetek.

De képzeld el, milyen lehetett egy negyven évig tartó vándorlás! Izráel népének ráadásul nem kényelmes autóban ülve kellett megtennie ezt a nagy utat, hanem gyalog! És nem zöldellő tájakon haladtak keresztül, hanem a pusztában vándoroltak. Ami nem olyan szép, zöld füves terület, mint mondjuk a Hortobágy, hanem kősivatag.

Miért történt ez így? Mindjárt elmondom.

Emlékszel, hogy Isten kihozta a népét Egyiptomból, a szolgaság földjéről? Csodálatos földre akarta vezetni őket, Kánaánba. Ami annyira fantasztikus volt, hogy tejjel-mézzel folyó földnek nevezték. Persze Kánaánban sem voltak tele a folyók tejjel és mézzel, ez inkább azt jelzi, milyen elképesztően gazdagon termett az a föld, különösen a körülötte lévő kopár, puszta vidékhez képest. A kémek, akiket Mózes kiküldött, legalábbis erről számoltak be.

Negyven napig járták a kémek Kánaánt. Láttak gyönyörű városokat, termékeny mezőket, szőlőskerteket és gyümölcsösöket. Még egy hatalmas szőlőfürtöt is hoztak magukkal, amit ketten cipeltek egy rúdon, akkora volt!

– Valóban tejjel és mézzel folyó föld az! – mondták a kémek. – De hatalmas városaik vannak, erős falakkal körülvéve – bizonytalanodtak el azonnal.

– És a lakóik – siránkoztak – olyan nagyok, mint az óriások!

– Nem harcolhatunk ellenük! Legyőznek minket!– Sohasem lesz a miénk Kánaán.

Csak két kém, Káleb és Józsué beszélt másképp:

– Igaz, hogy erősek, de az Úr velünk van! Ő adta nekünk ezt a földet. Ne féljünk tőlük!

De a nép megijedt.

Sírni és jajgatni kezdtek, és azt mondták:

– Bárcsak meghaltunk volna Egyiptomban!– Itt leölnek minket!

– Fegyverek által halunk meg!

– Válasszunk új vezetőt! Menjünk vissza Egyiptomba! Isten akkor nagyon megharagudott a népére. Mózes azonban leborult előtte, és könyörgött neki:

– Tudom, hogy vétkeztek. Nem bíznak benned! Tudom, hogy hosszú a türelmed és nagy a te szereteted! Bocsáss meg nekik!

– Megbocsátok – válaszolt Isten. – De a hitszegésüket nem hagyhatom büntetlenül. Mivel nem bíztak bennem, negyven évig fogtok vándorolni a pusztában. Ahány napot töltöttek a kémek Kánaánban, annyi évet fogtok a pusztában tölteni. Akik panaszkodtak, azok nem látják meg az ígéret földjét. Egyedül Káleb és Józsué teheti be a lábát a tejjel-mézzel folyó földre, mert ők hittek bennem.

És így lett. Negyven hosszú év telt el a pusztában. Ezalatt a zsidó nép sátrakban lakott, egyik helyről a másikra költözött. Nappal felhőoszlop, éjjel tűzoszlop mutatta nekik az utat. Isten továbbra is gondoskodott róluk: adott mannát, vizet és fürjeket is, ha húsra vágytak.

Lassan eltelt a negyven év. Az öreg Mózes már nem mehetett át a Jordán folyón, ő sem léphetett be Kánaánba. De Isten egy hegytetőről megmutatta neki az ígéret földjét. Józsué lett az új vezető, és ő vezette át a népet a folyón.

Amikor végre beléptek Kánaánba, olyan volt, mintha egy álom válna valóra. A gyerekek, akik a pusztában születtek, most látták meg először az igazi otthonukat. A negyven év alatt Isten egy egész új nemzedéket nevelt fel, akik meg tanultak bízni benne. (4Móz 13 alapján).