Hogyan viszonyul keresztyénként a halálhoz?

Azért nehéz erre válaszolnom, mert a halál gondolata mindannyiunkat félelemmel tölt el. Az ismeretlen és a túlvilág bizonytalansága miatt aggódunk, és jelen van bennünk az élet szeretete is. A dédszüleink generációja még nem félt annyira az elmúlástól, mint mi: ők békességgel fogadták szeretteik körében az elköltözés gondolatát. Mi viszont gyakran attól tartunk, hogy szeretteink elhagynak bennünket, azaz egyedül fogunk meghalni. Azonban Jézus tanítása szerint a halál nem az élet vége, hanem átmenet az örök életbe. A Megváltónk azonosítja magát a feltámadással és az élettel, megerősítve, hogy az ő kereszthalála által nyert kegyelem az út a halálon túli léthez a benne hívők számára.

Miben találhatjuk meg életünk értelmét végességünk tudatában?

Erre minden ember – saját értékrendjéből fakadóan – más-más választ ad: van, aki a boldogságban, más az alkotásban vagy a kapcsolataiban keresi az élet értelmét. A végességünk tudata azonban arra indít, hogy ne önmagunkért éljünk, hanem fedezzük fel, mire hívott el bennünket Isten. Meggyőződésem, hogy az életünk célját akkor találjuk meg, ha Isten akaratát keressük és követjük – mert benne nyeri el a teljességét az életünk.

Fel lehet-e készülni az eltávozásra? Mikor és hogyan érdemes?

A földi utunk végére gondolni sem merünk. Ha ebben áll mellettünk valaki – barát, családtag vagy lelkipásztor –, az nagy ajándék. Ahogyan a saját halálunkra gondolunk, az meghatározza az élethez való viszonyulásunkat is. El kell fogadnunk, hogy a halál mindig váratlanul érkezik, ezért érdemes már most felfedeznünk Isten állandó jelenlétét az életünkben. A felkészülés nem a félelmünket, hanem az Isten irgalmába és kegyelmébe vetett bizalmunkat növeli. Jézus azt mondja követőinek: „Legyetek készen, mert abban az órában jön el az Emberfia, amelyikről nem is gondoljátok!” (Lk 12,40) Ha ő szólít magához, mennünk kell.

Hol van Isten helye a betegek és haldoklók lelkigondozásában?

Egyszer egy ismerős asszony felkeresett, és elém tárta édesanyja súlyos helyzetét. Ezzel együtt arra kért, hogy látogatásomkor ne legyek halálhírhozó, inkább vidámítsam meg a szívét. A beteg örömmel üdvözölt, majd hamar a lényegre tért: „Képzeld, szenilisnek néznek. Folyamatosan valamilyen áldiagnózist mutogatnak nekem. Megpróbálnak azzal hitegetni, hogy rövidesen meggyógyulok. De én tudom, hogy nemsokára meg fogok halni.” Ezután kérdések egész sorát zúdította rám: „Mi vár rám? Tényleg ennyi volt? Te hiszel a feltámadásban?” Nem hitegettem, hanem elmondtam, amit már ő is érzett: hogy az élete a végéhez közeledik. Rámutattam, hogy ugyan mindannyiunknak szembesülnie kell ezzel, de aki a feltámadott Krisztusra tekint, máris átment a halálból az életre. Bizonyságot tettem neki arról, hogy a hívők számára ez csak megálló, ahonnan az élet az örökkévalóságban folytatódik. Hozzátettem, hogy bár nem tudhatjuk pontosan, mi vár ránk, azt igen, ki lesz velünk – maga Jézus Krisztus, a szeretet és a feltámadás Ura, aki személyesen készít helyet nekünk. A beteggel együtt imádkoztunk, és kértük Isten irgalmát, segítségét. Ő ott volt velünk abban a szobában – ahogy minden beszélgetésünkben, szívdobbanásunkban és lélegzetvételünkben.