Amikor lelkipásztorként intenzív osztályokon gyülekezetünk betegeit látogattam, tapasztaltam, mennyire eltűnnek ott azok a jegyek, amelyek a köznapi életben megkülönböztetnek bennünket. Nincs különbség azok között, akiknek előre köszönnek az utcán és akik előre köszönnek. Ézsaiás könyvében, a 24–27. részekben a szentíró figyelme a végidők felé irányul. Fejezetünk Istennek akkor bekövetkező ítéletét írja le. Ebben nem lesznek olyan különbségek, amelyeket ma még figyelembe kell venni az emberi kapcsolatainkban: „Olyan lesz a köznép, mint a pap; a szolga, mint ura…” (2) Azaz Isten nem tesz különbséget társadalmi, hivatásbeli és családi hovatartozás alapján, amikor majd mérlegre teszi cselekedeteinket. Nem lesz előny, sem hátrány abból, ki milyen háttérből érkezik. Nem lehet hivatkozni semmire, nincs részrehajlás. A próféta mindezt hamarosan bekövetkező eseménynek gondolta, polgárháborúk és természeti csapások által. Nem a saját véleményét nyilatkoztatta ki, hanem azt, ami rábízatott (3). A végső cél, hogy Isten Úrként bizonyítja meg magát (23), ő lesz majd minden mindenekben (1Kor 15,28). Felelősségünk, hogy e felismerésre ma még ítélet nélkül is eljuthatunk.

ApCsel 14,8–20

RÉ 184

A próféta úgy fogalmaz: fátyol borul a népekre. A lepel itt a gyász jele. Népekre, ezen belül családokra, egyes emberekre is ránehezedik a gyász fájdalma. Az emberiség eszmélődésének kezdete óta szorongató tapasztalás ez. Csalóka vágyaink nem tudnak szembeszállni azzal a valósággal, hogy a halál jelen van a világban. Prófétája által Isten azt a jó hírt közölte, hogy véget vet a halálnak, mintegy „elnyeli” azt. A halál halálát ígérte, s ezáltal reménységet táplált. A reménység több a vágynál, mert már kapaszkodik valamibe. Mint a horgony (Zsid 6,19). Reménységünk alapja az, hogy ahol mi már semmit sem tudunk tenni, ő ott is akadálytalanul munkálkodik. Királyi uralmát még a halál sem kérdőjelezheti meg. A halál több az elmúlásnál. A meghalás egy pillanat műve, amikor e világ számára megszűnünk létezni. A halál pedig a kapcsolatnélküliség állapota, amikor Istennel és a környezetemmel megszakadnak az élő kötelékek. Az a dolgunk, hogy mielőtt elmúlásunk bekövetkezne, jussunk ki a halál állapotából, és lépjünk élő kapcsolatba az élet forrásával, Istennel. De hogyan? Döntés által: hiszem, hogy elnyeletett a halál diadala (1Kor 15,54). Vágyból reménységbe, reménységből e bizonyosságra jutni.

ApCsel 14,21–28

RÉ 611

Isten jelenléte számos módon megtapasztalható. A próféta az ember életútjának azt a szakaszát emeli ki, amikor Isten ítélő keze nehezedett rá. Ilyenkor a hitet próbatételek érik, s csak emelkedett lélekkel lehet kimondani: „benned reménykedünk.” Könnyebb lázadni, perelni, Istentől elfordulni, de a belé vetett bizalom új látást formál ki az emberben. Hamarabb lehet okot találni Isten ítéletére, ha másokat sújt (24,16), de ne váljunk mások bíráivá! Isten jelenléte hasonlít a szélhez. Szélirányban menve érezni, hogy segíti a lépteinket. Ha szembe haladunk vele, meg kell küzdeni minden lépésért. Isten jelenlétének sodrásában vagyunk. Rajtunk múlik, miként tapasztaljuk meg ugyanazon isteni jelenlétet: segítő atyai kézként, avagy életutunkon való haladásunkat nehezítő hatalmasságként. Ez Isten ítélő közelsége. A próféta ilyen helyzetben is az Urat várta. Anyanyelvén ez a reménység egyben a várakozás szava is. Várni, mit hoz ki abból a helyzetből, amely szenvedést okoz. A babiloni száműzetésben élő szentíró az Isten népe szenvedéséről egy másik fordítás szerint úgy fogalmaz: lelke szenvedése által látni fog (Ézs 53,11). Isten ítélete ma még nem az ő utolsó tette. Letisztult életlátást formál ki bennünk.

ApCsel 15,1–5

RÉ 162

Leviatán a kánaáni mitológiában ismert, tekergőző kígyóként ábrázolt, természetfeletti erővel bíró szörny volt. Az Ószövetség is említi néhány alkalommal az Istennel szembeni rendezetlen ősállapot megjelenítőjeként. Ám csupán teremtménynek mutatja be, lefokozva ezzel isteni mivoltát. A Biblia Istenének hatalma messze fölötte áll. Ő az Úr mindenekfölött. A próféta hallgatóinak ez evangéliumhirdetés volt. A szentíró a babonás képzeteket azok irodalmi eszközeivel verte vissza, ezzel felszabadította a lelkeket a sötét hatalmasságoktól való babonás félelemtől. Zavarosságoktól mai világunk sem mentes. A Kelet tarka, sok évezredes vallási képzetei keverednek a Nyugat kusza szellemi-lelki útkereséseivel. Mindenesetre különös, hogy gyenge hitű embereknek könnyebb az Urat mintegy megkerülni akaró szellemi hatalmasságokban hinni vagy az angyalok túlzott tiszteletébe esni, akár szentekhez imádkozni, mint közvetítő nélkül bízni abban, aki előtt minden térd meghajol: mennyeieké, földieké és föld alatt valóké (Fil 2,10). János apostol a vízből előtörő fenevad alakjában vázolja az Isten-ellenes hatalmasság, a Sátán képét, amelynek jellemző színei innen, az Ószövetségből erednek (Jel 13,1 kk).

ApCsel 15,6–11

RÉ 98

Ézsaiás itt a kettészakadt ország, Izráel (Efraim) akkori fővárosa, Samária ellen prédikált. A város hegyre épült, Aháb király idején gondosan megépített falakkal vették körül, ami szinte bevehetetlenné tette. Jóllehet Ézsaiás a déli országrészben, Júdában lakott, jeruzsálemi ember volt, de az egységes Izráel kettészakadása után is élt a lelkekben közös történelmük révén az összetartozás emléke. A próféta Samáriát büszke koszorúnak nevezte. A város alatti, különösen termékeny völgy csakugyan úgy vette körül a várost, mint valami koszorú. Emlékeztette ez a kép a hallgatóságot arra, hogy a kánaáni vallásban a kultusznak része volt a szeszesital-fogyasztás, és a követői virágfonatot hordtak a fejükön. Ám ez hamar elhervadt, kidobták. Ilyen mulandó lesz a gondtalan mulatozók vigassága, de majdan Samária ékessége is, amelyet lábbal tipornak (3). Efraim bűne, hogy az Úr szava helyett csak a politikai erővonalakra figyelt, és elhagyta az Urat. Még Isten ítélete ellen is védettnek látta magát a hamis vallásosság által. Az Úr ma sem tűri, hogy a hitünket csupán a magunk megnyugtatására, kényünk-kedvünk szerint, ám Igéje figyelmen kívül hagyásával gyakoroljuk. Úgy fussuk meg a pályánkat, hogy hervadhatatlan koszorút nyerjünk (1Kor 9,25)!

ApCsel 15,12–21

RÉ 87

A próféta Aríél nevét említi. A több közül azt az értelmezést fogadjuk el, hogy a jeruzsálemi templom tűzterét jelenti (Ez 43,15 kk.), de átvitt értelemben a helyet, ahol az áldozatot bemutatták: Jeruzsálemet. Az Aríél név fordítható „Isten oroszlánja” értelemben is. Ha a próféciában erre (is) történik utalás, az Júda nemzeti öntudatára vonatkozik. A hallgatóság ezt is bele érthette, de az áldozati oltárra is gondolhatott. Kultusz és az isteni kiválasztáson alapuló nemzeti öntudat egymást erősíthette volna, ám az előbbi tartalmát vesztette, a nemzeti öntudatból pedig kihalt a lényeg: a személyes kapcsolat a kiválasztó Istennel. A rítusok látszólag rendben zajlottak, de megmaradtak külsőségnek, hiányzott belőlük a belső odaszánás. Nem volt hatásuk az életre. Ez azóta is meg-megtörténik. Szokták mondani, az igazi istentisztelet vasárnap 11-től a következő vasárnap 10-ig tart. A hétköznapokban ismerszik meg, mi az értelme a templomban töltött időnek. Isten ma még jajszavak hirdetése nélkül szeretné a hitünket megújítani, hogy bizalmunkat a győzelmes Krisztusba, Júda oroszlánjába (Jel 5,5) vessük. Így nemzeti létformánk hordozóedénye lehet Krisztus ismeretének, az időhöz kötött hordozhatja az örökkévalót.

ApCsel 15,22–35

RÉ 119

Kihez fordul oltalomért Isten népe? Természetes lehetne, hogy Urához. De itt erről nincs szó. Íme, aki csakis emberi megoldásokat keres, esélyt sem ad annak, hogy fontos helyzetekben a hitnek is lehet szerepe. Ez az igazi mélypont. A prófécia elhangzásakor Júda már Asszíria hűbérese volt. Áház júdai király nem hallgatott a prófétai intésre, jelet sem kért, pedig kapott volna (Ézs 7), s ennek ez lett a következménye, de Júda most szeretne az asszír függőségtől megszabadulni. Egyiptomtól várt segítséget. Nem vette észre, hogy annak ereje meggyengült. Nem tudott segíteni, de a környező kis népeket az Asszíriával szembeni ellenállásra buzdította, azok pedig ezzel kivívták maguk ellen a birodalom haragját, s az asszírok figyelme rövid időre elterelődött Egyiptomról. Hatalmi játszmák áldozata lett az Isten népe. Ézsaiás azt hirdette, hogy a rossz döntés következményeit vállalni kell. Nem megoldás az asszírokkal szembefordulva Egyiptom oltalmát keresni. Naponként fontos mérlegelnünk, mennyire engedünk teret Isten vezetésének a döntéseinkben. Ne hagyjuk, hogy csak az események sodorjanak, hanem törekedjünk elhatározásainkat hitben meghozni! Van, amikor az Úr a csend és a belé vetett bizalom által ad megoldást (15), nem külső eszközökkel.

ApCsel 15,36–41

RÉ 588