Miskolcról indulunk észak felé. Ahogy közeledünk a Zempléni-hegység magával ragadó, zöld világához, folyamatosan változik a táj, a levegő. A hosszú vonatozás azonban még nem ér véget, hamarosan át kell szállnunk, hangulatos motorvonattal utazunk tovább.

Növekednek a hegyek, zsugorodnak a települések, mi pedig végül a semmi közepén szállunk le. Ilyenkor az emberben óhatatlanul is fészket rakna az aggodalom, de mi nem először járunk a szépséges Zemplénben.

Keskeny aszfaltcsíkon indulunk tovább. Erős zajt csapva gurulnak bőröndjeink kerekei. Közben belefeledkezünk a sötétzöldben pompázó hegyek látványába. Mögöttük már ott a Felvidék. Előttünk pedig a messzeségben a regéci vár, ahová néhány éve kiadós gyalogtúra keretében elkirándultunk. Akkor még csak romok fogadták a fáradt vándort, mi mégis izgatottan keresgéltünk pincéket, alagutakat.

Minden alkalommal megtapasztaljuk, hogy a Zempléni-hegység elvarázsolja az érkezőt, hatása alól nem lehet – nem is akarjuk – kivonni magunkat. Történelmi táj, fenséges természet, takaros falvak. Gyógyhatású nyugalmat árasztanak.

Talán negyedórája jövögetünk így, hol beszélgetve, hol gondolatainkba merülve, amikor megpillantjuk a szemből közeledő fehér Skoda Feliciát. Az ősz hajú sofőr jókedvűen integet. Mellénk érve üdvözöl, a második szava máris csipkelődő viccelődés. Ez ő, Bojtor Pista bácsi, egy személyben lelkészünk, tanárunk, pártfogónk, atyai jó barátunk.

Néhány perc, és a kis fehérrel megérkezünk Fonyba, a faluba, amely sok éven át nyaraink elmaradhatatlan helyszíne volt. Ahol jártunk már ifjúsági táborban, prédikáltunk tejfelesszájú teológusként a helyi templomban, részt vettünk missziói konferenciákon, testvéri beszélgetéseken. Számos élmény fűz ide tehát, amelyeket jól elrakosgattunk és amelyek sokat segítettek nekünk a későbbiekben. Az életünkben... Amikor már nem zötyögtünk évente a kis motorvonattal a fonyi megálló irányába. És amikor Pista bácsit és Uzonka nénit sem találtuk volna már ott, mert minden elmúlik egyszer. Vajon jól gazdálkodtunk a kegyelmi idővel? Vagy az ifjonti könnyelműség sok lehetőséget elengedett? Bizonyára mindkettőre akad példa. De amit nem hullajtottunk el a kezünkből, az a miénk is maradt. Ahogy a fonyi élmények, találkozások és beszélgetések is.

Időnként elénk kerül egy-egy ott készült kép a kilencvenes és a kétezres évekből. Egykori önmagunkról, akik akkor még az út elején tartottunk, de már sejtettük, hogy a felnőttkorra: a következő évtizedekre, önállóságra nevelnek ezek a találkozások Pista bácsival és Uzonka nénivel. Figyeltük őket, akik a maguk egyszerű, közvetlen és szeretetteljes módján megélték és megmutatták nekünk, mit jelent hitben járni, szolgálni, magyarnak, reformátusnak lenni.

Hálásan köszönjük az útravalót!