Kereken tíz éve határozta el a Magyar Országgyűlés, hogy Bethlen Gábor erdélyi fejedelem születésének és halálának napját a magyar szórvány napjává nyilvánítja. „Célunk, hogy felhívjuk a figyelmet azokra a magyar közösségekre, amelyek a tömbmagyarságon kívül élve is hűséggel, szeretettel őrzik nemzeti hovatartozásukat, gazdagítják a magyarság jelenét” – áll az indoklásban.

Igen, egyfelől fogyatkozunk a Kárpát-medencében, másfelől szóródunk szanaszét a világban. Ezért talán soha nem volt ennyi szórványmissziós feladatunk, mint manapság. Magyar történelmi egyházaink tanácstalanul állnak a rengeteg – lélektől lélekig vezető – missziói teendő előtt. Lassan már nem is tudjuk, hogy a századik juhot kellene-e megkeresni, vagy igazából a kilencvenkilenc tévedt-e el.

Az elmúlt évtizedekben bőven nyílt alkalmam megtapasztalni, milyen bonyolult a magyar szórványsors. Ezerszámra láttam anyanyelvüket és hitüket felejtő „volt magyarokat”. Szép, ékezetes magyar nevet viselőket nyelvismeret nélkül. De fél évszázadnyi szolgálat után azt is elmondhatom, sehol annyi csodálatos lélekkel, drámai életpályával, példamutató helytállással, emberi nagysággal nem találkoztam, mint a Kárpát-medencei és a világszórványban. Ezért illesse tisztelet mindenekelőtt a megmaradókat, akik különleges áldozatok árán próbálnak kitartani, megküzdeni a többség erőszakos hatásával, bálványaival. Az emléknapon hajtsunk fejet azok előtt, akik hatalmas erőfeszítéssel igyekeznek hitüket és anyanyelvüket megőrizni, és a gyermekeiket is megtartani ebben. De szomorú emlékeztető is ez azokra, akik feladták a küzdelmet. Hányszor hallottam ilyen sóhajokat: „Mit tegyek, pap bácsi? Átengedtem a (román, szlovák, ukrán, szerb, angol, spanyol stb.) feleségemnek a nevelést. A gyermekeim, az unokáim már nem tudnak magyarul!”