A háború után a Magyar Református Nőszövetség élén járta az országot, hogy a romok között újjászülető gyülekezetekben reménységet ébresszen. Élete ma is arról tanúskodik, hogy a hitből fakadó bátorság fényt gyújt a legsötétebb időkben is.

Tüdős Klára 1895. július 20-án született Debrecenben. Édesapja, Tüdős János, a Debreceni Első Takarékpénztár jogtanácsosa és országgyűlési képviselő volt. Édesanyja, Kálmánchey Irén, a XVI. századi magyar reformáció kiemelkedő alakjának, Kálmáncsehi Sánta Márton püspöknek a leszármazottja. Középiskolai tanulmányait Klára a hírneves Dócziban (ma: Debreceni Református Kollégium Dóczy Gimnáziuma) végezte. Saját bevallása szerint „lázadó szabadgondolkozó” volt, akit csak tehetős és befolyásos felmenői miatt nem tanácsoltak el a kollégiumból. A Dóczi után Svájcban és Angliában tanult magániskolákban. Később az Iparművészeti Főiskola textil szakára került, a Budapesti Tudományegyetem (az ELTE elődje) néprajz szakán pedig Györffy István tanítványa és munkatársa lett. Az első világháború első évében közkórházban dolgozott. Nevelőinek a szülei és az iskola helyett a könyveket és a színházat tartotta. Ez időben táncot is tanult és tanított, jótékonysági rendezvényeken lépett fel. A kor ünnepelt sztárját, Blaha Lujzát is lenyűgözte – a színésznő neki ajándékozta egyik fiatalkori magyaros ruháját.

Apja halála után családja hazahívta Debrecenbe, és férjhez adták Szunyogh Rudolf debreceni huszár főhadnagyhoz. 1919-ben, esküvője napján kiáltották ki a Tanácsköztársaságot. Férje birtokára, Érsemjénbe, egy négyszáz holdas érmelléki tanyára került. Ott született meg 1921-ben kislánya, Judit. Azonban férjével nem jól alakult a közös életük, ezért elváltak.

Budapesten a Tanácsköztársaság után nagy felfordulás maradt az Opera kosztümtárában és műhelyeiben. A rend helyreállítására és a szabászműhely vezetésére Klárát kérték fel. Emellett balett szüzséket írt, ezeket műsorra tűzte az Opera, sőt a bécsi is átvette. Az 1930 as években az általa írt színdarabok a Nemzeti Színházban is nagy sikert arattak (Pesti Karnevál, 1930; Magyar karácsony, 1931; Gyöngykaláris, 1932; Elssler Fanni, 1933; Nílusi legenda, 1940). A színházban a rendezés volt a szívügye: „Prédikálni akartam a nagy irodalom eszközeivel egy új szószékről, a színpadról. Haragudtam az egyházra, hogy bezárja a Jó Hírt a templomokba. Kényelmesen várja, hogy meglátogassák saját otthonában, s nem bánja, hogy a látogatók száma fogy. Haragudtam, hogy azt a nagy hatású eszközt, ami a színpad és a film, értetlenül, lustán átengedi a Sátánnak, aki nagyon is strapálja magát, hogy megnyergelje a művészeket, s a saját nótáját fújja azokról a remek szószékekről.” Ezt fejtette ki Ravasz Lászlónak, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspökének, a pándi új kultúrház megnyitóján folytatott, sorsfordító beszélgetésükben.