A fejezet elején a próféta még igen éles bírálattal illette Isten népét. Most pedig a kegyelmes Isten munkálkodását vázolja fel. Mintha a két próféciát nem is ugyanaz a kéz írta volna. Lehet, hogy nem, de az kétségen felüli, hogy Isten legutolsó szava sosem az ítélet és a számonkérés, hanem a kegyelembe fogadás (vö. 1Tim 2,4). Van, hogy a fenyíték elkerülhetetlen, mert a hitehagyásnak következményei vannak, ám az Úr az övéit szeretné a balból a jobb kezébe visszavenni. Kálvin írja ennek az Igének a magyarázatához: „Az Úr jóllehet nagy nyomorúságba enged jutni bennünket, ám végül ismét megörvendeztet, és alapot teremt az örömre, amikor éppen az ő gyülekezetét építi.” A prófécia „Sion népének” szól. Azoknak, akik azon a helyen vannak, amelyet az Úr választott magának (Zsolt 132,13), ahol vele mint szabadító Úrral találkozni lehetett. Akiben tehát megvan az Istennel való találkozás, a vele való közösség igénye, részesévé válhat annak az ígéretnek, hogy „bizonyosan megkegyelmez az Úr”. Boldog, aki Isten fenyítő kezében is meglátja az atyai kezet. Az Úr a hívő élet nagy esélyét kínálja: „…ha hozzá kiáltasz. Mihelyt meghallja, válaszol…” (19)

ApCsel 16,1–5

RÉ 138

Asszíriától való függőségétől szabadulni akarván, Júda még mindig Egyiptomtól remélt oltalmat. Bízott a fáraó segítségében, az egyiptomi hadsereg erejében. A próféta éles hangnemben lépett fel a jeruzsálemi politikai elit gondolkodásával szemben. Bűnüket abban látta, hogy Izráel Istenét mintegy dologiasították, azaz Isten helyett mindent kizárólag Egyiptom segítségére építettek. Az Úr ezúttal is kimaradt a gondolkodásukból. Ezzel dologiasították őt. Kálvin azt mondja, „a zsidók ugyanis olyasmit tulajdonítottak nekik (az egyiptomiaknak), amit egyedül csak Istennek szabad tulajdonítani: tudniillik a gyülekezet oltalmát és fenntartását – olyasmit, amit Isten kizárólag önmagának tart fenn, és senki másra nem engedi átruházni”. Ez történik, amikor csak emberi megoldást látunk. Itt harci kocsik sokasága, lovak, haderő, ma nagyhatalmakhoz tartozás, kicsiben pedig kapcsolatrendszer előmenetelünkre történő ügyes kiépítése és kihasználása mind-mind emberi tényező, amelyekkel az Istenhez fordulást helyettesítjük. Ilyenkor testiek vagyunk. Ezzel szemben ha oltalmunkat az Úr kezéből fogadjuk el, Lélek szerint járunk. „Hadakozásunk fegyverei ugyanis nem testiek, hanem erősek az Isten kezében erődítmények lerombolására.” (2Kor 10,4)

ApCsel 16,6–10

RÉ 617

Ez a „végül” időket választ szét. Ézsaiás gyümölcsszedésről, mezőről, szüretről beszélt. Földművelő életmódra utaló képek. A város, palota és várhegy említése pedig a városi életformára mutat. Az első Izráel régmúltjára is utalhat, amikor a pusztaságban vándoroltak, és a föld termése tartotta el őket. A második jelentheti a letelepedett életforma idejét, amikor már városokban éltek. Bármelyik magyarázatot követjük, ugyanoda jutunk: a természet és a letelepedett életforma képe rajzolódik ki. Természet és civilizáció. Az ember életének meghatározói. Ez így rendben is van. A próféta is ekként látja. Ami az üzenetét meghatározza, az ezek következménye: az elbizakodottság, amely itt is, mint eddig már oly sokszor, Istent is nélkülözni tudja. Az Úr mellőzéséből fakad, hogy az elbizakodott ember éhezni hagyja az éhezőt (6–7). Ráül az Úrtól kapott javakra. Isten mindezt nem hagyja szó nélkül. A szép termőföldeket felveri majd a gaz (13), a paloták üresek lesznek (14). Ezek után „végül” (15) kiárad a Lélek, mert Istennél az övéi számára az ítélet után is van következő lépés. Ez a kegyelem. Ami egyszer „kiárad”, az nem tér vissza az edénybe. A kép Isten kegyelemre vonatkozó szándékának megváltoztathatatlanságát jelzi.

ApCsel 16,11–40

RÉ 453

A próféta Istennek egy néven nem nevezett zsarnok fölötti győzelmét hirdette meg (1). Ézsaiás a beszédei címzettjeit rendszerint nevesítette, de ezúttal élt azzal a szabadságával, hogy nem tette meg. Így még egyértelműbb a prófécia olvasóinak, hogy olyan kórkép van előttük, amely időtől és korszakoktól függetlenül minden hatalommal való visszaélésre érvényes. Ha az előző fejezetben megfogalmazott próféciákra gondolunk, Asszíriáról lehet szó, ha a könyv nem az idősorrendet követi, akkor másról. A kórkép a lényeg, amely olyan, mint egy röntgenfelvétel. Kóros rendellenességet mutat, s ilyenkor az orvosnak a betegség kezelése a feladata. Függetlenül a személytől, a gyógyulásért ugyanúgy kell eljárnia. Isten a pusztítót pusztulással sújtja, a rablót azzal, hogy őt fosztják ki (1). Amíg ez megtörténik, Isten népe az Úrba veti reménységét. Még pontosabban: az Úrra vár. Nem az a kérdés, mi jön Isten népére, mi következik rá. A kérdés az, ki van a jövendőjében. A próféta azt fogalmazza meg, hogy nem az asszírok vagy valaki más által bekövetkező szenvedés és pusztítás, hanem az Úr. Ebben a próféta idején és a mi időnkben is nagy vigasztalást találhatunk. Ezért benne reménykedjünk, őt várjuk!

ApCsel 17,1–9

RÉ 20

Ézsaiásnak vagy talán egy későbbi tanítványának ebben a próféciájában az Úr haragja utolérte a népeket, amit Edóm megítélésével ábrázol. Az edómiak Ézsau leszármazottjai voltak, tehát testvérnép (5Móz 23,8). Izráellel közös történetük mégis sok háborúságról szól. Akadályozták a pusztában vándorló Izráelt, hogy az országukon átvonuljanak (4Móz 20,18), ezért azt megkerülve tudtak csak továbbhaladni. Dávid megszerezte az edómi réz- és vasbányák fölötti rendelkezést, birtokolta a dél-arábiai karavánút felügyeletét, utat nyitva a Vörös-tenger felé. Később, Jeruzsálem babiloniak általi elfoglalásakor az edómiak örvendeztek a város elestén, sőt a kifosztásában is részt vettek (vö. Abd 1,10–14; Zsolt 137,7; Ez 25,12 14). E terhelt múlt miatt az Úr és népe ellenségének számítottak. A próféta a jellemző tulajdonságokból kialakítja magában az edómi nép képét, amelyből Júda és az Úr ellensége rajzolódik ki. Isten nem tűri a másik boldogulását akadályozó és a testvér kárán örvendező „edómi” lelkületet. Ezért lobbant haragra (2). Szeretete teljességében ez az izzó harag egyszer Jézusra csapott le, hogy helyettes áldozatából kialakulhasson a krisztusi ember megújult lelkülete.

ApCsel 17,10–15

RÉ 233

Az eddigi sok hányattatás után Isten jót gondolt népéről. Elhozza számára a megváltás idejét, amikor nem lesz majd pusztaság és élettelenség, hanem mindeneket átható megújulás érvényesül. Mind csupa vigasztaló üzenet. Visszatér a teremtés utáni eszményi ősállapot, amely megtört az ember Isten elleni lázadása következtében. Az Úr szabadításában járó ember meghökkentő eseményeket él át. „Tóvá lesz a délibáb” – mondja a próféta. A pusztaságban eltévedt embert időnként fenyegette a sivatagi szomjhalál réme. Ám a távolban vizet vélt látni. Erejét összeszedve elindult felé, de rájött, hogy amit látott, a természet gonosz játéka, mert a forró levegő délibábot festett a távoli tájra. Ha a lépteinket nincs mihez igazítanunk, hatalmas köröket írunk le, mert nem egyformán lépünk mindkét lábunkkal. A pusztában célt tévesztett ember rájön, hogy ugyanoda jutott, ahonnét korábban elindult. De nemcsak a pusztaságban jár így az ember. Olykor valószerűtlennek, délibábnak tartjuk azt, amit Isten mond, amit hitünkkel mégis megértünk valahogy. Csak délibáb az! – legyintünk lemondóan. Ám Isten megcselekszi, hogy ha minden látszat ellenére engedelmes szívet és hitet lát, valóra váltja az álmokat. Nem az álmodozásokat, hanem az imádságban megharcolt elképzeléseket.

ApCsel 17,16–21

RÉ 138

Ez mindig fontos kérdés. Szanhérib asszír király körülvette Jeruzsálemet. Kerülni akarván a vérontást, elküldte főemberét. (Rabsaké nem személynevet, hanem tisztséget – főpohárnokot – jelent. Nem mindig a szó szerinti tisztséget kell érteni rajta, hanem tekintélyes rangot. Károli Gáspár személynévként közli.) Az asszír küldött lélektani hadviselést folytatott. Ne bízz Egyiptomban, mert törött nádszál! A belé vetett bizalom károdra lesz. Ma így mondanánk: ne higgy a környezetedben. Majd azzal érvelt, hogy Júda királya önmagában se bízzon. Rendelkezésére bocsát Ezékiásnak kétezer lovat, ha tud harcosokat adni hozzájuk. De nincs! Akik vannak, azok sem tudják megülni a lovakat. Ne higgy hát önmagadban sem! Végül azzal szembesítette Júda királyát, hogy az Úrban se bízzon. A többi leigázott népet sem tudták megvédeni az isteneik. Júdát sem lesz képes megtartani az Úr. Az asszír főember el akarta érni, hogy lássák be, nincs más megoldás, csak a város feladása. Napi győzelmeink nem mindig a környezetünk vagy önmagunk erejében vannak, hanem abban, hogy az ő kegyelme ellentétes hangok dacára „elég” (2Kor 12,9). Isten nagyobb minden elbizonytalanító erőnél.

ApCsel 17,22–34

RÉ 223