Az egyik rákospalotai iskolában, ahol hittant tanítok, az alagsorban van a könyvtár. Itt tartjuk a református hittanórákat, csütörtökön délelőtt én okítom, nevelem, csiszolom a diákokat. A könyvtár előtti folyosó zsákutca, néha mégis meglehetősen sok gyermek várakozik a technikateremre, a fejlesztőfoglalkozásra vagy épp a hittanra. Vidáman csivitelnek, leülnek a padlóra – a többi folyosótól eltérően itt linóleum a burkolat. Nem ez a legszebb része az iskolának… Ritka arrafelé a tanár, mint a fehér holló, hiszen nincs átmenő forgalom. Ezek miatt szeretik a diákok ezt a különben levegőtlen, gyér világítású teret? Nem tudom, de egyszer-egyszer még a szigorúan betiltott mobiltelefon is előkerül. Riadtan próbálják elrejteni, ha meglátnak, de én nem szólok rájuk. Hitoktatónak szegődtem, nem csendőrnek…

A negyedik óra előtt rám váró nyolcadikos fiúk egyszer játékosan kötekedve heccelték egymást. Ugráltak, nevetve fogócskáztak, ilyesmivel múlatták az időt. Messzebbről figyeltem őket, de beavatkoznom nem kellett, senkit sem veszélyeztettek. Én járok jobban, ha mozognak, hiszen nyugodtabbak lesznek az órán – gondoltam.

Egyszer csak látom ám, hogy az egyikük – nevezzük Andornak – gyertyaállásba emeli a testét, majd egy lendülettel, homorítva talpra ugrik. Elállt a lélegzetem! Ejha! Ilyet én még élőben nem láttam, legföljebb ha képernyőn! Kérdezem, megismételné-e. Andor széles mosollyal megteszi. Ámulva-bámulva dicsérem, megtapsoljuk a produkciót.

Közben becsöngetnek, bemegyünk a könyvtárba, és a látottakat is megbeszéljük. Úgy tippelek, hogy száz átlagos gyermekből talán egy képes erre a műveletre. Hittanos ötössel jutalmazom a különben szerény, sportos alkatú, értelmes legényt.

A következő csütörtökön belépek a testnevelés „tanszékre” – ilyen vicces, rajzos írás látható a szertár ajtaján –, s elmondom az egyik tanárnak, milyen csodát láttam. Ő – nevezzük Tamásnak – megkérdezi, melyik fiú volt az. – Tippelj, kérlek! – válaszolom. – 8. b? – gondolkodik Tamás. – Andor volt?

Élénken helyeselek. Ekkor tudom meg a tanároktól, hogy a mozdulatsor neve billentés. Igen, erre kevesen képesek. De miért kap a hittantanártól ötöst az, aki így tud „billenteni”? Miért dicsérem meg például azt, aki kiemelkedően ugrókötelezik, vagy ügyesen kezeli a végtelenített golyópályát? Miért rendezek néha futóversenyt a jó időben az udvarra kivitt hittanórán? Ilyen anyag nincs a tantervekben, ám így remekül lehet szemléltetni Jézus példázatát a talentumokról. Amid van, azt használd, gyakorold, fejleszd, becsüld meg, kamatoztasd – nem utolsósorban köszönd meg a Teremtődnek! Arról nem is beszélve, mennyire örülnek a gyermekek, ha kiszabadulnak a négy fal közül… További sok jó tarkóbillentést, Andor!