Mi határozza meg a Biblia szerint a mértékletesség és az önuralom erényét, és miként épített erre a keresztyén gondolkodás az évszázadok során?

A Szentírás felől közelítve látjuk, hogy a mértékletesség a Lélek gyümölcse, sőt a Szentlélek sajátos belső hatása. Pál kulcsmondatot ír Timóteusnak: „…nem a félelem lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.” (2Tim 1,7) A józanság itt fordítható önuralomnak, fegyelmezettségnek is. Ennek értelmét a korabeli filozófiai gondolkodás is jól ismerte. Platón és Arisztotelész az úgynevezett sarkalatos erények között tartotta számon – a bölcsesség, igazságosság és bátorság mellett. Sőt, Platón az ideális államot az emberi lélekhez hasonlítja: a vezetők az értelemnek, a katonák az indulatnak, a dolgozók pedig a vágyakozó résznek felelnek meg.

A mértékletesség ebben a rendben nem csupán egy erény a sok közül, hanem összetartó erő, amely harmóniát teremt lélek és társadalom között. Arisztotelész a Nikomakhoszi etikában elmagyarázza a jelentését: a szélsőségek közötti helyes mérték, amelyet az ész segítségével találunk meg. A korai keresztyén gondolkodók nem idegenkedtek ezektől a meghatározásoktól. Úgy látták, hogy az általános erkölcsi értékek a teremtett rendből ismerhetők meg, és előképei lehetnek az isteni kinyilatkoztatásnak. Ágoston az Isten városáról című művében elismeri a római erénytan értékét, de hozzáteszi: az igazi erény csak az, amelyet Isten szeretete munkál. Ezek pogány megfelelői önmagukban csak földi rendet teremtenek, de a Szentlélek által megszenteltek Isten dicsőségére irányulnak, és ami a lényeg, belső átalakulást hoznak. Hasonlóképpen Aquinói Tamás is azt tanítja: a természetes erények elsajátíthatók, de tökéletes gyakorlásukhoz természetfeletti kegyelem szükséges.

A példabeszédek könyvében az idősebb, tapasztalt személy – az apa, tanító vagy bölcs – tanítással és tanácsokkal segíti a fiatalabb nemzedéket. Lépten-nyomon hallunk megfontolásról, értelemről és bölcsességről. Utóbbi forrása Isten maga, de az ember felelőssége, hogy figyeljen, tanuljon és mérlegeljen. Elíhú alakja Jób könyvében világossá teszi: ez a tulajdonság végső soron nem az életkorból, hanem Isten Lelkéből fakad.

A mértékletesség és az önuralom voltaképpen ugyanannak a valóságnak két oldala. Ahhoz, hogy ne sodródjunk bele a szélsőségekbe, le tudjuk győzni a vágyainkat, valamilyen erőre van szükség. Ez pedig elsősorban lelki, szellemi erő – nem csupán egyéni akarás.

Az önuralom azt jelenti, hogy nem engedünk sem a vak vágyaknak, sem a képzeletbelieknek, sem indulatból fakadó, sem sóvárgó késztetéseinknek, hanem józanul és higgadtan mérlegelünk. A régi mondás mai változata szerint: „Lassan járj, tovább élsz!” A mértékletesség időigényes. Az önuralom egyik jelképeként régen az órát használták – idő kell a megfontolásra, a mérlegelésre. Jellegzetes küzdőtere ennek a beszéd. Gyakran mondjuk: „Ami a szívemen, az a számon.” Mert azonnal kimondjuk, amit érzünk – megfontolás nélkül. Pedig a Biblia több helyen is óv ettől. Jakab apostol így ír: „Ha a lovak szájába zablát vetünk, hogy engedelmeskedjenek nekünk, egész testüket irányíthatjuk. [...] Mindenfajta állat [...] megszelídíthető: meg is szelídíti az ember; a nyelvet azonban az emberek közül senki sem tudja megszelídíteni…” (Jak 3,3kk) Ez az önuralom másik jelképe: a zabla. A nyelv megfegyelmezése az önuralom egyik legnehezebb területe. Maga Jézus is azt mondja: „…amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj.” (Mt 12,34) Tehát nem pusztán a viselkedésről van szó, hanem arról, ami a szívben és az elmében gyökerezik.

Vitás helyzetekben gyakran hangzik el a figyelmeztetés: „Uralkodj már magadon!” – és valóban, csak az önuralom akadályozza meg, hogy indulataink és vágyaink irányítsanak bennünket. Ez a szív mélyéről jövő erő, amelynek gyökere az igazi énünkben, a lelki életben, végső soron Isten Lelkében van. Az önuralom nem azonos a sztoikus bölcs magatartásával, aki hűvös kívülállással szemléli a világ dolgait, és arra törekszik, hogy semmi se érintse meg igazán. A sztoikus hagyomány szerint: ne siesd el az ítéletet – az idő önmagában leleplezi a dolgok valódi arcát. Ezt a szemléletet azonban alapvetően a szenvedélyek mellőzése és általában a szenvedés lekicsinylése jellemzi. A keresztyén mértékletesség más. Nem az érzelmek kiiktatása, hanem az indulatok és vágyak Isten Lelke által formált uralása. Nem zavartalan közöny, hanem belső fegyelem és bizalom, amely képes időt hagyni a dolgoknak, hogy azok Isten idejében mutassák meg magukat.