A Reformátusok Lapjában kezdett publikálni még középiskolásként. Emlékszik mi volt ez az „elsőszülött”?

Igen, tizenöt éves voltam, amikor az első versem e lapban megjelent. A tyukodi nagymamám dolgos kezeit énekeltem meg benne ezekkel a zárósorokkal: „Már nem sző terveket, / Az unokákért él, / Ősz fején a kendőt / Még lengeti a szél.” Köntös László írt nekem, kérte, hogy küldjek még verseket. Rendre közölte is a költeményeimet. Ekkortájt olyan időket éltünk, hogy a tanárok többsége görbén nézett a vallásos diákokra. Különösen a mi gimnáziumunkban, ahol kissé túllihegték a kommunista eszméket. Tanárainkat elvtársnak kellett szólítanunk. Amikor beszédtémává vált rendszeres szerzői mivoltom a Reformátusok Lapjánál, az osztályfőnököm félrehívott, s kétségbeesetten közölte velem, hogy igazgató elvtárs nagyon mérges, a kicsapásomat fontolgatja. Nem ijedtem meg különösebben, a zsebemben már ott lapult Petrőczi Éva levele a babért jósló biztatással.

Már tizenévesen készült munkáit is értékelte az irodalmi élet: 1985-ben a sárvári Diákírók, Diákköltők Országos Találkozóján különdíjjal jutalmazták. Egyetemistaként rendszeresen közölték verseit a folyóiratok. Írói munkássága azóta töretlen. A „keleti végekről” érkezett, a „megfáradt szívek földjéről”, egyszersmind olyan családból, amelyben az egyszerű emberek is ismerték Petőfit és Arany Jánost. Édesapja baráti viszonyt ápolt Ratkó József költővel. Ez a több értelemben is lírai érzékenységet ébresztő háttér adta az indíttatást a nehéz írói mesterségre?

Nyilván ez is, hiszen a mi családunkban a legnagyobb becsülete a költőnek volt. Ám én vallom, hogy költővé válni lehetetlen, annak születni kell, ugyanakkor vallom azt is, pusztán csak a tehetség kevés ahhoz, hogy valaki költővé érhessen. A költői sors: küldetés, ám hogy milyen lesz az a sors, alapjában véve a költőn múlik. Hiszen úgy van az, ahogy Petőfi megírta: „Félénk eb a sors, csak csahol; / A bátraktól szalad, / Kik szembeszállanak vele…” A szüleim pedagógusok, de azt szoktam mondani: egyszerű parasztcsaládból származom, hiszen a szatmári és a szabolcsi föld dajkált, s már egészen kisfiúként lelkesen és álmodozva ittam magamba a világ kinyíló csodáit. Ezért könnyű volt fölismernem, hogy a cselekvés az életért és a poézis szoros kapcsolatban állnak.

Mindig is a versek bűvöletében éltem, hiszen szüleim, nagyszüleim, sőt még a dédszüleim is gyakorta idézték a költőket. Míg meg kapáltunk egy tábla kukoricát, Fazekas nagyanyám Arany János összes balladáját elmondta. Négyéves voltam, amikor dédapám egy kardot faragott nekem. Ezt adta hozzá használati utasításként: „Van nekem egy kardom, / én faragtam fából, / hogyha vágok véle, / előttem a mák hull. // De ha majd megnövök, / acélból lesz a kard, / mind levágom véle, / ki bántja a magyart!” Alighogy megtanultam a betűvetést, nyomban verseket is írtam.

Kik voltak és maradtak a kézvezetői a nagy írásművész elődök közül?

Azon a nyáron, amikor Jankovics Marcell János vitéz című rajzfilmje a falunkba is elkerült, nagyon megbetegedtem. Mivel a moziba nem mehettem el, apám sürvedéskor leült az ágyam szélére, s vigaszul felolvasta Kukorica Jancsi történetét. Szinte meggyógyultam. Alig vártam, hogy iskolás legyek, s megtanuljak írni-olvasni! Szenteste csak úgy találomra kinyitottam a Petőfi összest, s elolvastam a Reszket a bokor, mert… című költeményt. Napokig mámorosan ténferegtem: még a sejtjeimet is átitta a fölismerés, hogy a minket körülvevő világ lényegét csakis az anyanyelvben találhatjuk meg. Írni kezdtem. Ratkó József gyakran megfordult nálunk, ő lett az első mesterem.

Szigorú kritikái által nemcsak a verseim, én magam is markánsabb lettem. Tőle tanultam meg, hogy magyarságunk problémáinak összecsomósodásai miatt egy valamirevaló poéta nem kerülheti meg a közösségi gondokat. Később jó barátságba kerültem Serfőző Simonnal, Kalász Lászlóval, Utassy Józseffel, Csoóri Sándorral és Hubay Miklóssal.