Sokszor hallom természetfilmekben, amelyeket együtt nézünk mostanában a fiammal: laboratóriumi körülmények között működik. Az adott természeti jelenség modellezésére létrehozott állapot lehet ez, vagy például az ideális körülmények meg teremtése egy állatfaj életéhez. Minden optimális, ellenőrzött, nincsenek nem várt események, szennyeződések.

A tudományban szükség is van a laboratóriumi körülményekre, a tisztaságra, a pontosságra, a módszerességre. Viszont a természetben ritkán adódik ilyen. A kihalás szélén álló fajnak nincsenek laboratóriumi körülményei az Amazonas menti őserdőben. Ezerszer elpróbálták egy űrhajóhajtómű indítását sterilizált, tudósok által felügyelt környezetben, de ez nem jelent biztosítékot arra, hogy az indításkor nem okoz gondot egy nem várt tényező. Ha valami jól működik laboratóriumi körülmények között, nem garantálja, hogy a minden napokban, a természetes állapotok között ugyan így lesz.

Miért jutott ez az eszembe? Két hete ünnepeltük a reformáció emléknapját, visszanézve azokra, akik a reformáció idején vállalták a rájuk mért küldetést. Fontos is a méltó emlékezés, erőt meríteni és tanulni a hithősök szolgálatából. De valahogy a templomi vagy iskolai ünnepélyességben, a „solákat” idézve, Luther dicséretét énekelve gyakran támad ambivalens érzésem. Ez így egyértelmű és könnyű. Mintha minden annyira magától értetődő lenne, a hitvallás szilárd, az ének hangos, a bizonyságtétel magával ragadó. De csak ott, a templomban, az ünnepen, a szép ruhában – a védett falak között, a védett időben. Laboratóriumi körülményeket teremtünk, berendezzük az alkalmat szavalatokkal és veretes üzenetekkel, kibéleljük ünnepélyességgel.

Mindez az ünneptelen novemberben, a hétköznapi zajban már nem érződik. Nem ideális körülmények között jóval nehezebb a reformáció igazságait, kincseit „működtetni”, hívőként, tanúságtevőként, örökösként. Ez nem a laboratórium.