Ézsaiás könyvének 40–55. részei különös erőt, vigasztalást és bátorítást jelentettek az Isten által Izráelnek ígért és adott országtól távol, a babiloni fogságban élő, reményvesztett népnek. A Szentírást olvasó későbbi nemzedékek is megannyiszor erőt és vigaszt merítettek e fejezetek üzeneteiből. Közeledik a hetven esztendeig tartó babiloni fogság vége, mert Isten megbocsátotta népe bűneit. A pogány, perzsa király, Círus lett az Úr eszköze, pásztora, fölkentje (Ézs 44,28; 45,1), aki elhozta és meghirdette a hazatérés lehetőségét. Ez az isteni vigasztalás beteljesedése. Hosszú, lélekhez szóló, megindító, himnikus bátorításokból állnak össze ezek a bibliai részek.

Heti szakaszaink között Ábrahám és Sára nevére bukkanunk, akikhez a zsidó nép történetének a kezdete kötődik. Mózes első könyvén kívül nem túlságosan sok szentírási utalást találunk velük kapcsolatban. Ábrahám és Sára egykor útra keltek Mezopotámiából, hogy az elhívó Úr által ígért földre, Kánaánba, otthonunkba vándoroljanak, a hit bátorságával, merészségével, a magasabb és kényelmesebb életformát hátrahagyva. „Tekintsetek atyátokra, Ábrahámra, és Sárára, aki szült benneteket! Csak egymaga volt, amikor elhívtam, de megáldottam és megszaporítottam.” (Ézs 51,2)

A prófétai szakaszok számos alkalommal idézik az egyiptomi fogságból való szabadulás idejét: Ábrahám fiai hazatértek a pusztai vándorlás után, hátrahagyták Egyiptomot. Ahogyan egykor kivonultak, most az ősök példáját követve: „Távozzatok, távozzatok, vonuljatok ki onnan, tisztátalan dolgot ne érintsetek! […] De nem kell sietve vonulnotok, futva menekülnötök, mert az Úr jár előttetek, és Izráel Istene lesz mögöttetek is.” (Ézs 52,10–11) Mindez azért történt, mert „megvigasztalta népét az Úr, megváltotta Jeruzsálemet” (Ézs 52,9).