(11) „Így fognak visszatérni azok, akiket az Úr kiváltott, és ujjongva vonulnak a Sionra. Öröm koszorúzza fejüket örökre, boldog örömben lesz részük, a gyötrelmes sóhajtozás pedig elmúlik." (Ézs 51)

Mulandó és örök polémiájában időzünk ezzel a fejezettel. Az emberélet, a javak, de az ég és a föld sem olyan örök, mint azt szeretnénk hinni. Meg is remegnek időről időre. Egyvalaki biztos ebben a bizonytalan időben: az az Isten, aki már egy exodus által bemutatta szabadító erejét. Aki ígéri ugyanezt a szabadítást a fogságban lévőknek, a Messiás-váróknak és ma nekünk is. Advent második vasárnapján hátratekintve emlékeztetjük magunkat erre a hatalmas erővel szabadító Istenre. Nem szabad elfelejtenünk, hogy adventi reménységünk nem csak a múltból merít. Várjuk azt a következő eljövetelt és szabadítást, amely még diadalmasabb lesz. Az emberi bűntől szenvedő, fogságos világból száraz lábbal, kietlen helyen is utat készítve átvezet az Isten oda, ahol az ő akarata érvényesül. Ahol igazsága és szeretete már az emberi bűn akadályoztatása nélkül érvényesül. Olyan otthonba, olyan hazába, ahová egész életünkön át vágyakozunk. Nekünk van a legreménytelibb jövőképünk! A szabadító Isten ígérete számunkra.

ApCsel 22,22–30

RÉ 377

(7) „Milyen kedves annak az érkezése, aki örömhírrel jön a hegyeken át!” (Ézs 52,1–12)

Abban megedzett bennünket az elmúlt időszak, milyen rossz hírt kapni. A Covid-19 következő hulláma, a háború hírei szinte mindennapos rémisztgetéshez szoktatták a lelkünket. Vagy megkérgesedett, vagy riadt. De milyen jó hír lenne az, amelyért most felugranánk a helyünkről, és elindulnánk továbbadni? Egy gyermektelen pár babavárása? Egy egyedülálló barát párra találása? Gyógyulás? Vagy már igazán el sem hinnénk? A fogság népe is régen látott jó hírt. Volt miért megkérgesedniük. A próféta ezért arról beszél nekik, amiért valaha még lelkesedtek, Jeruzsálemet festi eléjük, és az eljövendő jót a múlt idő bizonyosságával: „megvigasztalta”, „kinyújtotta”. Ha keressük az utat vissza az örömbe a félelem és szomorúság fogságából, mi sem keresgélünk rossz helyen azzal, ha átgondoljuk, Isten mikor melengette meg jó hírrel utoljára úgy igazán a lelkünket. Milyen ígéretét láttuk utoljára beteljesedni: hova hozott gyógyulást, megújulást, életet? De az, hogy előttünk is áll még jó, amely közelít, épp olyan biztos, mint amit már átéltünk. Csak a szkepszis, a közöny, a beletörődött legyintés meg ne fojtsa! Tartsunk örömedzést, felidézve a bizonyságainkat!

ApCsel 23,1–11

RÉ 394

(53,3b) „Eltakartuk arcunkat előle…” (Ézs 52,13–53,12)

Arról sokat beszélünk, kiről szól ez a prófécia. De ki a megéneklő? Kinek a szemszögén keresztül látunk? Szemtanúk adják elénk a szenvedést, sok részlettel tudósítva. Sőt nem is csak közönyös leírók, akik távol maradnának az eseményektől, hanem olyanok, akik maguk is részt vettek a bántalmazásban, és már megbánták. Korunk egyik nagy szitokszava a bántalmazó. Ezt a kifejezést, amelyet csak másokra mondunk, magára alkalmazva még senki száján nem hallottam. Mégis ez az egyetlen lehetséges szempont Krisztus szenvedése szemlélésére. Ha csak hideg leíró, másokat okoló módon néznénk, rögtön nem részesülünk a továbbiakban: akkor nem igaz, hogy a bűnhődése a békességünkre és a sebei gyógyulásunkra lennének. Akkor nem igaz a jóvátétel – legalábbis ránk. Hitünk egyik alapaspektusa, hogy tudunk a bűnről. Nem mint emberektől független jelenségről vagy csak a másokéról, hanem belülről ismerjük, mint ami a miénk. Ki kell tudni mondani: bántalmazó vagyok. Ha enélkül tekintünk Krisztusra, az súlytalan, következményektől mentes. Advent mélységét nem a meleg fények, a jó illatok adhatják meg, hanem ha elismerve a bűnöm, tudom szemlélni a jóvátételt. A bűnöm ismerete nélkül sekély marad a hála, külsődleges az ünnep.

ApCsel 23,12–22

RÉ 379

(7) „Magadra hagytalak néhány pillanatra, de nagy irgalommal ismét összegyűjtelek.” (Ézs 54)

Bepillantást kapunk az isteni időtávlatokba. Ami generációk kínja (fogság, rossz éra), pillanat csak ahhoz képest, amit az Isten tartogat. A hegyek előbb múlnak el, mint az ő hűsége. Az ábrázolt asszony (Izráel) hűtlen volt, mégis visszafogadja egyoldalú hűségébe a férj, és termékeny lesz, sok új élettel áldott. Ha a szomszédságban ilyesféle visszafogadást látunk, az sokszor azért történik, mert attól fogva a félrelépő a lekötelezett, bármikor felhánytorgatható a vétke, így a másik kezében van. Manipulatív játszma innentől a kapcsolat, nem sok jó kimenettel kecsegtet. Isten visszafogadása viszont minden gyalázatot és szégyent eltöröl. Ahogyan a tékozló fiút apja a korábbi státuszába emeli, tudomást sem véve arról, amit megjárt. Előíze ez az új teremtésnek. Saját hűségéért teszi, nem emberi megtérés vagy vezeklés hatására. A maga választottját a saját hűségével helyreállítja. Ő cselekszik. Sőt, bár a bűnbeesőnek kellene fogadkoznia, mégis ő tesz esküt, hogy nem fedd meg többé. Hol a garancia arra, hogy ezúttal jobb lesz a nép? Isten kockáztat velünk. A szeretet mindig kockázat. Sosem tudjuk, hogy befektetés-e vagy csak ráfordítás. De ha Isten nem sajnálja tőlünk, nekünk sem kellene félnünk kockáztatni.

ApCsel 23,23–35

RÉ 371

(8a) „Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim…” (Ézs 55)

Találkoztam a minap egy horgásszal, aki egy moszkvai őrkutya társaságában jött ki a partra. Nagy testű munkakutya, iszonyú erejű. A horgász ugyanazt mondta el érdeklődő rokonomnak, mint amit én tapasztaltam: a kutyaiskolában nem az állat tanul, hanem mi, gazdák. A kutyával csak annyi történik, hogy megérti: a gazdának van valami saját akarata, amelyet szeretne megvalósítani, nem kell őt vezetnie. Még nagyobb próbatétel neki, hogy elhiggye: ez a szőrtelen, csökevényes fogú ember meg tudja védeni magát, nem kell a szembejövő tacskót, embert fenyegetnie. Ebben az igerészben a 7. és 8. versekből kiderül, hogy hasonló a helyzet, mint a kutya és a gazda között: az ő akaratának értése nem olyan könnyű nekünk. Ha úgy tetszik, le kell tenni hozzá a fajtajelleget, az ösztönt. Le kell mondani a saját célokról, saját utakról, összeeszkábált hitrendszerünkről, és elfogadni az ő vezetését. Elhinni, hogy ő tudja, mi az aznapi cél, elfogadni, hogy meg tudja védeni magát, nem szorul sem a vezetésünkre, sem az agressziónkra. Ha tudjuk hagyni magunkat vezetni, átélhetjük Isten céljainak megvalósulását.

ApCsel 24,1–9

RÉ 387

(56,5b) „Örök nevet adok nekik, amelyet nem lehet eltörölni.” (Ézs 56,1–57,2)

El sem akartam hinni, amikor azt mondta, ő nem jöhet be a templomba, annyira bűnös. Sokáig próbáltam meggyőzni róla, hogy oda épp ezért járunk mind. Ézsaiás könyvében számtalan nagy teológiai nóvum fordul elő. Ő mondja először azt, hogy ne forduljunk a bálványokhoz, azok hamisak, élettelenek, tehetetlenek. És óriásit lép előre abban is, hogy nem csak a kiválasztott nép számára áll készen Isten terve és szabadítása. Sőt, az eunuchok nevének fennmaradásával hangsúlyozza: Isten számára nincsen lehetetlen ügy és ember. Gondoljuk végig: ki az, akit úgy ítélünk meg magunkban, hogy ő nemcsak messze van a hittől, de leginkább kizártnak látjuk az Istenhez térését! Imádkozzunk érte! Talán tényleg nehéz ember, de csak lentről nézve. Isten dimenziójából: ha valaki hűséges az ő akaratához, lehet bármilyen lehetetlen alak, bármilyen lehetetlen helyzetben. Gyakori motívum a gyermektelenek, a meddők, majd az ennek ellenére mégis megszülető fiak képe. Isten ott is tud életet, termékenységet, áldást adni, ahol arra a legkevésbé számítanánk. Ezért nem bánhatunk egymással szűkkeblűen. Ugyanitt szinte egy lélegzettel olvasunk a hiábavalóvá váló vezetőkről. Így lehetnek elsőkből utolsók, utolsókból pedig elsők.

ApCsel 24,10–21

RÉ 392

(10) „A sokféle mesterkedés elfárasztott, mégsem vallottad be, hogy hasztalan…” (Ézs 57,3–21)

Úgy van az, hogy minél többet fektetünk valamibe, annál nehezebben ismerjük el, hogy tévútra tévedtünk. Gazdasági csalások, marketing és szekták egyaránt építenek erre bőszen. Mire bevásároltuk magunkat a röpke négyszázezres szellemgyógyász-tanfolyamba, mire elértünk egy szintet a szcientológusoknál, felgyúrtuk magunkat elviselhető fizetésre a piramisjátékban mások átverése által, addigra már nehéz beismerni a tévedést. Nemcsak egzisztencia épült rá, de identitás is. Ugyanis már nem ártatlan botlás, hanem tudatos erőfeszítések és ráfordítások sora van mögöttünk. Az ilyen ember inkább a valóságot torzítja a maga igazához, csak ne kelljen vele szembesülnie. Isten mégis erre a nehéz lépésre: beismerésre és megtérésre hív. Ezt az éles és magas küszöböt nem tudjuk lentebb hozni egymásnak, megkönnyíteni, kipárnázni. De egyedül ő tudja, hogyan boldogulhatunk. Ahogyan ezt megmutatta sokszor a nép életén és talán már a magunkén is. Ő nem hallgatott, és most sem teszi. Imádkozzunk ma azokért, akik tévutaktól várják a boldogulásukat! Akiknek az ünnepre készülése is haszontalanságokkal van tele – a szabadító várása helyett. Imádkozzunk azért, hogy legalább az adventben meghallják a hívó hangot!

ApCsel 24,22–27

RÉ 407