Október utolsó napjaiban családi pihenésen a mátraházi református üdülőnkben jártunk. Szokatlanul meleg, kellemes őszi napsütésben gyönyörködtem a szobánk erkélyéről a táj szépségében, hálát adva a Teremtőnek, hogy ilyen világot adott nekünk. A vörösesbarna, máshol aranysárga levelek ezerféle árnyalata hullámzott a reggeli fényben. Majd az unokáim ujjongó zsivaját hallgatva a háttérből behunyt szemmel ültem a széken, és az emlékezés fátyolán át egy régi történet jutott az eszembe. Sok-sok évvel ezelőtt, 1961 tavaszán egy lelkészgyermek, tizenéves kisfiú öt hetet töltött itt, az üdülőben az édesanyjával. A kórházi kezelése után került ide, hogy a jó levegő eltüntesse a foltokat a tüdejéről. Ugyanaz a betegség támadta meg, amelyben – már születése előtt – elvesztette mindkét nagyapját. Milyen súlyos megpróbáltatás ez a szülőknek! Mégsem törtek össze, hanem imádságban és könyörgésben fordultak az Istenhez. Ebben a nehéz helyzetben honnan eredt a reménységük és az ebből fakadó békességük? Abból, aki karácsonykor megszületett és a Golgotán életét adta érettünk, az Úr Jézus Krisztusból.

A naptárra nézek, advent első hetében járunk, kezdjük hát ének-imádsággal: „Várj, ember szíve készen, / mert jő a Hős, az Úr...”, azzal a reménységgel, hogy betér hozzánk és megáld. A kisfiú meggyógyult, és újra örömteli szívvel ad hálát a megtartatásért, a szüleiért, azért a helyért, ahol azóta is oly sok testi-lelki gyógyulás, megtérés, hitben való megerősödés történik. Mert én voltam az a kisfiú, akinek helyreállt az egészsége, és ötven évvel később a Teremtő különös végzésével ennek az üdülőnek is vezető szolgálattevője lett.