(Kálvinista Szemle, VI. évf., 45. szám, 1925. november 7.)

A Magyar Tudományos Akadémia az elmúlt napokban ünnepelte nagy fénnyel alapításának százesztendős jubileumát. Az utóbbi évtizedekben, főleg amióta a modern radikális szellem a magyar irodalomban, tudományos életben és újságírásban is uralomra jutott, csak a gúny, lekicsinylés és megvetés jutott számára osztályrészül. Pedig ha százéves múltjára visszatekintünk, tisztelettel kell megállani azok mellett az eredmények mellett, amelyek az Akadémia munkásságának gyümölcse gyanánt a magyar szellemi életben jelentkeztek.

És Isten iránti mélységes hálával kell elismernünk, hogy ebben a nagyszabású kultúrmunkában számarányukat messze felülhaladó módon vették ki részüket a reformátusok is. [...]

És a kálvinizmusnak e nagy tudományszeretete nem magyar specialitás és nem véletlen. Mert lényegéből folyik. A kálvinizmusnak ugyanis nagy érzéke van az emberi élet dolgai s a lét titkainak vizsgálata iránt is, mert Istent érzi mindenek mögött s az ő felséges törvényeit keresi a lét mindenféle élet nyilvánulásában. Tehát tudományt is keres. Különben is nagy intelligenciára, önállóságra és öntudatosságra nevelő gondolkozás, és így nem csoda, ha Magyarországon is, éppen nagynevű iskoláink seregénél fogva is, szakadatlanul ontotta és ontja az akadémikusokat és akadémikus jelölteket. A második száz küszöbén azonban még két dolgot kell itt megjegyeznünk református szempontból.

Az első az a kérdés, hogy az Akadémia az eljövendő új korszakban szenteljen több figyelmet a keresztyén, közelebbről protestáns és még közelebbről református theológiai tudományosságnak és a keresztyén filozófia művelésének. A második pedig az, hogy református keresztlevéllel bíró akadémikusaink foglalkozzanak minél többet a kálvinizmus szellemével és világnézetével is, és igyekezzenek minden szakon a speciális kálvinista kultúrát szolgálni, azt tovább is építeni, illetve egyik-másik területen annak alapjait lerakni.