... eredmény már az is, hogy az érzelmekről mostanában többet beszélünk! Lélektani könyvekben sűrűn előforduló kifejezés és téma lett az érzelmek kezelése vagy az érzelemszabályozás. Korábban, a múlt század elején előítélettel emlegették ezt, és lenézték, a racionalitás és a gondolkodás elsőbbségét hangsúlyozva. Különösen férfiak hivatkoztak arra, hogy az érzelmek a nők világához tartoznak. Hagyjuk a nőkre az érzelmeket! Nem érzelegni kell, hanem gondolkodni és cselekedni! Így ha a nők érvényesülni akartak, megtanulták érzelmeik elfojtását. (Ők is.) Mérhető teljesítményeket igyekeztek felmutatni ahhoz, hogy elfogadják őket a férfiak vezette munkaterületeken. Szélsőséges női mozgalmakban annyira sikerült az átállás, hogy sokszor a hagyományosan férfias szerepet, vagyis a kemény harcos álarcát vették magukra. Ezzel azonban mégis maradt (volna) egy mára idejétmúlt mérce, amely szerint az érzelmeknek nincs jelentősége életünknek egy jelentős részében, a munkában.

Mára kiderült azonban, az érzelmi intelligencia felfedezésével és népszerűsítésével, hogy azok az emberek – férfiak vagy nők –, akik elég érzékenyek, figyelmesek, felismerik a mások érzelmi állapotát csakúgy, mint a sajátjukat, jobban megállják a helyüket azokhoz az egyébként magas értelmi intelligenciájúakhoz képest, akik nem tudják az érzelmeket kezelni, kevésbé tudnak beilleszkedni a munkahelyi és családi kapcsolatokba. Kezdjük tehát újra felfedezni az emóciók világát, mint amely hozzánk tartozik, nem tagadhatjuk le.

A Biblia korában ugyanis még természetes volt az érzelmek kifejezése, az öröm, a tánc (Dávid király tánca – 2Sám 6,14) vagy a szerelem. A romboló érzelmek leírása is, a féltékenység és irigység (már az első testvérgyilkosságnál – 1Móz 4,3–8). A düh és bosszú parttalan áradását törvények szabályozták. A zsoltárok imádságai egyéni és közösségi érzelmeket mutatnak, Isten dicsőítése és a hálaadás mellett félelmeket, csalódottságot, kifakadó, tehetetlen haragot, kiáltást az Úr igazságáért. A bűntudat és bűnbánat szomorúságát is erős felindultsággal jelezték. Nem volt tabu a sírás, férfiaknál sem.

Maga Jézus is sírt Jeruzsálem fölött, nem szégyellte mély szánalmát, fájdalmát népe elutasító magatartása miatt (Lk 19,41–44). Sírt Lázár sírjánál is, osztozva az emberek gyászában, mielőtt Atyjához fordulva kihívta a holtat a sírból (Jn 11,33). De Jézus ujjongott is, hálát adva Isten hatalmas csodáit megtapasztalva (Lk 10,21). Most, adventben Isten anyai arcú, megrendítő szeretetét idézi nekünk a próféta: „…én akkor sem feledkezem meg rólad!” (Ézs 49,15) Kellenek az érzelmek!